Újra fordult hát az Égi- Csillag,
s ujjával vont a földre bársony ruhát,
mit drágakőként szikrázva
ékesít millió-ezer virág;
színük, mint a pulzáló vér,
vagy épp szeplőtlen fehér,
sokuk tündököl, mint az ég.
S némelyik pajkosan sárga,
vagy épp pompázón lila,
egy-néhány pimasz rózsa- szín...
Láttukra örvendezve fütyül a szél,
hogy a szemekről végre lehull a tél-homály,
könnyeivel csókolja őket a szív,
mire önzetlen szórja mind, bódító illatát.
(S, ha majd a jég lehelete dermeszt,
mikor ismét fordul az Égi- Csillag,
hogy súlyos leplével takarjon reményt, földet,
mind némán várva tovább ragyog a hó alatt.)
