A gyermeknek hazudni
szereteted,
Ő, csak ő fontos neked. A Világ.
Szemébe nézni,
mosolyogni.
Néha-néha rágondolni,
ölelő kezed messze vinni,
jó szót, mint kenyeret megvonni,
s az éji árnyaktól nem megóvni,
míg idegenek közt büszkén viseled létét:
Árulás.
Mit visel majd akkor is,
tövissel szőtt maskaraként,
ha te már nem leszel.
Hűtlenséged zálogaként
képed formálhatod, szépítheted
évről-évre.
Benne növekszik, mélyen.
Szótalan.
S, ha majd egyszer elédbe áll,
nem kérdez,
vád ajkáról el nem szakad.
Csüggedt árnyéka int neked
búcsút csupán.
