Nézem a tükörben,
Ki visszanéz rám:
Szeme sarkában szarkaláb,
Arcán, homlokán megannyi ránc.
Éveinek sora, aggodalma
Félelmei, csalódása
ajkai szegletében megülnek,
Elrejtve sok szívből jött kacajt,
Melyek olykor megestek.
Megbújva fénylő íriszének
Pajkos csillámai közt
Szöszke, csintalan leány
Rám nevet, s nyelvet ölt
Hamvadó ábrázatomnak.
Sírathatnám a múltat,
mi emlékekben él tovább,
Panaszolhatnám ráncaim sorát,
De könyörtelen nézne vissza rám
S kérdezné:- Mit is bánsz?
Hisz, minden reggel
Csókkal borítod arcomat,
Mit asszonyarcnak
Ismertél meg,
S lányos csacska mivoltát
Nem érinthetted,
Ám csodálatod mégis kivívja!
Előre nézve jövendők sorát
Mélyemben szül forró hálát
Tekinteted, mi redői közt a kornak
- Mi túl korán ért -
Látni véli, mi csodákat rejtve óv.
S, ha, majd kezeimet is utoléri az alkony,
Mit ember, vagy asszony elkerülni képtelen.
Remélem titkon,
Te ugyanúgy nézel majd eme arcra,
Mint, mint minden kócos reggelen.
