Mikor senki nem hallotta, torkomszakadtáig üvöltöttem a csillagos égbolt alatt. Öklömet ráztam, átkoztam istent, embert. A sorsomat. Arcomon poros árkokat húztak a harag könnyei. Körmeim a földbe vájtak, kapaszkodtam holtra váltan elvesztve méltóságomat.
Mégis minden megmaradt.
Mikor senki nem látta, magzatpózba rándulva szűköltem a padlón. Hajamat tépve hívtam embert, istent, cserélje el sorsomat! Könnyem elapadt, csak az önsajnálat keserű íze marta tovább gyomromat. S büszkeségem valahol elmaradt a sok, hosszú év alatt.
Ám minden megmaradt.
Mikor senki sem válaszolt, felszegtem fejem. Dühből, s némi dacból fogadtam:- Magam vívom meg hát harcomat!
A fájdalom, mint mi sosem volt hirtelen elsuhant. Acélpántjai lehullva, némán málottak el talpaim alatt.
Isten, s ember nélkül írom ma sorsomat.
S hiába hallgatnak a sápadt csillagok:
Mert a változás én vagyok.
