Kárhozat

Önmagad a közöny
kéklő páncéljával óvód,
míg nekem lángokból
vetsz vérvörös nyoszolyát,
hol íriszed pengeként villan,
jeges érintéssel bőrömön,
ám ágyékod fehéren izzó,
mit rejt: fájdalom szülte vad öröm,
amint perzselő leheleted végigsiklik
gerincem kifeszített oszlopán,
hogy agyamba felkúszva
csiholjon ezernyi vakító szikrát,
mígnem lelkem megvonaglik,
s testem már könyörög,

bízva, hogy szemernyi irgalmat talál,
ám hiába a torkomtól elszakadó sikoly,-

mosolyogva suttogod ajkaim közé, a halált.

Álmatlanság

Éjfél után

megnyúlnak az árnyak,

s míg éles karmaik közt

kéjesen nyújtózik az idő,

Elhal minden nesz;

se mély sóhajok,

sem kacaj

nem törik meg

a szürke leplű csendet.

A test vár. Mozdulatlan.

Lehelet csupán,

s tompa fényű íriszén

némán oson át a magány.