Ami örök

Hajnalodik,
elnyűtt tagjaid
sikoltva ébresztenek,
mint hajad szálai közt
az évek elszelelnek,
szürke utat hagyva
lépteik mögött,
hogy homlokodon mély
barázdákba bújjék meg
az idő,
míg sok-sok örömöt,s megannyi bút
tárolnak emlékeid.
Szemed egykori csillogása
talán észrevétlen, de megfakult,
gyermeki pajkossága feledésbe fúlt,
ahogy ma rád tekint,

ám mosolyod
Halhatatlan.

Prométheusz ajándéka

Menj fel magasra!
Még magasabbra,
jóval a glóbusz fölé,
s onnan tekints le!
Látod őket?
A sok apró pontot,
a milliárdnyit,
mind parányi hangyák a bolyban:
Születnek, vannak,
robotolnak.
Elméjükben neon-vízió!
Vakok.
Ám olykor egymásba fonódnak,
s vélni vélik
a szeretet náluk honol.

Mégsem.


Gombnyomásra
kezükbe követ ragadnak,
s néha kést,
de gyakrabban atombombát,
vagy a pénzt.
Egyesek. A kiválasztottak:
sanyargatnak,
ámítanak,
hajbókolnak,
a többséghez néha-néha szólnak.
Olyankor fröcsög belőlük
a gyűlölet,
a vád,
mi jó előre kitalált,
s mire a boly dühében felbolydul.

Önmagához,önmaga ellen fegyvert ragad.


Megszülettek.

Haldokolnak.


De te, ha már itt vagy,
s nézed, mint vesznek el.
Figyelj!
Nézz csak fejed fölé!
Ni-ni egy óriási Kéz,
de mi lóg ujjairól?
Szinte láthatatlan szálak,
sok-sok,
milliárdnyi.
Kész csoda, hogy nem gordiuszi csomó, (!)
ahogy az ujjak zongoráznak
egy hal(l)hatatlan dallamot,
minek egyetlen, kicsiny rezdülése
ellopta, mit Prométheusz adott.



Ó, ne! Láttán ne fuldokolj! Tán gyomrod sav marta íze ismeretlen?
Hisz nyakad körül  megszokott,
hűséges társ a lánc,
S parancs, ha jön,
Fejedhez engedelmesen fegyvert szoríts!
Vagy ölj, remélj,
s talán lesz még holnapod,

hogy kutasd, tanítsd, megoszd,
miért időtlenül
Prométheusz - tán nem hiába - halott.