A változás én vagyok

Mikor senki nem hallotta, torkomszakadtáig üvöltöttem a csillagos égbolt alatt. Öklömet ráztam, átkoztam istent, embert. A sorsomat. Arcomon poros árkokat húztak a harag könnyei. Körmeim a földbe vájtak, kapaszkodtam holtra váltan elvesztve méltóságomat.

Mégis minden megmaradt.

Mikor senki nem látta, magzatpózba rándulva szűköltem a padlón. Hajamat tépve hívtam embert, istent, cserélje el sorsomat! Könnyem elapadt, csak az önsajnálat keserű íze marta tovább gyomromat. S büszkeségem valahol elmaradt a sok, hosszú év alatt.

Ám minden megmaradt.

Mikor senki sem válaszolt, felszegtem fejem. Dühből, s némi dacból fogadtam:- Magam vívom meg hát harcomat!
A fájdalom, mint mi sosem volt hirtelen elsuhant. Acélpántjai lehullva, némán málottak el talpaim alatt.
Isten, s ember nélkül írom ma sorsomat.
S hiába hallgatnak a sápadt csillagok:

Mert a változás én vagyok.

Időbe zárt remény

Nézem a tükörben,
Ki visszanéz rám:
Szeme sarkában szarkaláb,
Arcán, homlokán megannyi ránc.
Éveinek sora, aggodalma
Félelmei, csalódása
ajkai szegletében megülnek,
Elrejtve sok szívből jött kacajt,
Melyek olykor megestek.

Megbújva fénylő íriszének
Pajkos csillámai közt
Szöszke, csintalan leány
Rám nevet, s nyelvet ölt
Hamvadó ábrázatomnak.
Sírathatnám a múltat,
mi emlékekben él tovább,
Panaszolhatnám ráncaim sorát,
De könyörtelen nézne vissza rám
S kérdezné:- Mit is bánsz?

Hisz, minden reggel
Csókkal borítod arcomat,
Mit asszonyarcnak
Ismertél meg,
S lányos  csacska mivoltát
Nem érinthetted,
Ám csodálatod mégis kivívja!

Előre nézve jövendők sorát
Mélyemben szül forró hálát
Tekinteted, mi redői közt a kornak
- Mi túl korán ért -
Látni véli, mi  csodákat rejtve óv.
S, ha, majd kezeimet is utoléri az alkony,
Mit ember, vagy asszony elkerülni képtelen.
Remélem titkon,
Te ugyanúgy nézel majd eme arcra,
Mint, mint minden kócos reggelen.

Elveszett vér

Szíved alatt hortad,
Karodban ringattad,
Öledben óvtad.

Figyelted első lépteit,
Első mosolya
Örök-sziromként
Szívedben virít.

Elsuhant idő: Hová lett?

Megannyi lecke, s intelem,
Hiába is pereltél oly sokszor!
Szélmalom küzdelem.

De minden új nap
Reménnyel keltél,
Temetve bosszúságát
A halovány tegnapnak.

Elszállt idő: kié lett?

Vaspántokkal fogattad hát körbe
Esztendők tört darabjait,
Ám vérzése nem csitult.

Mégis esélyt kínáltál.
Fájón utolsót.
Míg tudtad,
Nem tart soká: elvesztett idő.

Véred álnok ígéretei, miket vakon hittél el
Ködhomályt borítanak fejedre,
S recsegve ordítják füledbe:
Az, ki elbukott e harcban:— Az csakis te.

S, te csak állsz bambán merengve:

Ártatlan gyermekisége: Mivé lett?

A vászon II.

Honnan jöttél,
ki szült e földre
számára lényegtelen.

Állhatsz előtte gőggel,
akár félszegen,
ítélni nem fog feletted.

Érintetlen tisztasága
rád vár,
csak a tiéd.

Kitárulkozása oly egyszerű,
mégis magasztos:
Önfeláldozás.

Szótlan türelemmel
fogad magába:
vágyat,
bánatot,
gyűlöletet,
szenvedélyt,
szerelmet,
haragot,
kacajt...

matériája rostjai közt
minden rezdülésed
örök időkre mementóra lel,

s hiába lázad gyarló szíved ellene:
testét szaggathatod,
letépheted vázáról,
hátába szeget verhetsz,
hogy csitísd vérédet.

Ő néma méltósággal őrzi meg
csupasz lelkedet.

Alku

Rezgő szemhéjam alatt
tombol a gondolat.
Hosszú évek óta már
így ébreszti a mát:
miért ő?

A kérdések gyarapodnak,
mint hulló levelek,
választ nem szül a holnap,
szűnni nem képes
indulat.

Legyen!

Rázom öklöm az ég felé.

Ha ezt mérte szeszélyed
guzsba kötve jövőt,
paktumra jutok veled!

Míg lélegzik,
leszek!

Pecsételd meg, ha nem vagy oly gyáva,
mint hiszem,
vagy búj néma falad mögé tovább,
s én Belzebúbot hívom meg tanumként.

Mi árat kér oly kevés:
Cserébe csupán lelkem
a dobogó anyai szívért,
hogy szemdbe kacagva vágjam:

Leszek,
míg ő él.