Szívemben már elárultalak

Szívemben már elárultalak, s egyre űz, hajt a gondolat, bárhová vigyenek is lábaim, csak tőled messze legyen! Ó, csak ne mosolyognának rám ily szelíd kéken a hegyek! Oly Napot akarok, mi reggel reménnyel, hittel ragyog, s oly Holdat, mit néma éjjelen nem sző, fojt, temet a félelem. S bárcsak ne ragyognának ily kéken azok a hegyek! Lábam hát daccal megvetem, s míg talpam alatt tested nyög, hörög, szívemben a kétely harsányan felröhög... Legyen! Foggal, s körömmel kapaszkodnak belém azok a kéklő hegyek.

Rézharangok

Fekete tornyaikban egyre, csak egyre sírnak a rézharangok. Alattuk a léptek elsuhannak, mint a megtört álmok. Gyászzene ez! Zokog, üvölt, hogy egy nemzet önmagából önmagára szórt évszázados átkot! Madár szárnya surran fehéren, s Kárpátok bércei lerázzák szürke felleg- paplanukat, aranyfényével bízva kutat a Nap holnap... De ma még zokognak fekete tornyaikban a rézharangok.

Orgazmus

Világokat rombolsz le,
s lelked ajánlod fel,
csak tiéd legyen
egy röpke pillanatra,
mikor is nagyokat kortyolsz,
mint édes nektár ha jut
ajkaid közé.
Feledsz esküt, hitet,
vakon s részegült szellemmel
követeled jussodat (!)

Míg Vulva szédítő bérceit
kitartón ostromlod,
száradt torkodtól
a könyörgés elszakad,
s nincs enyhülés,
vagy könyörület.
Számodra nincs,

nincs halál...