s egyre űz, hajt a gondolat, bárhová vigyenek is lábaim, csak tőled messze legyen! Ó, csak ne mosolyognának rám ily szelíd kéken a hegyek! Oly Napot akarok, mi reggel reménnyel, hittel ragyog, s oly Holdat, mit néma éjjelen nem sző, fojt, temet a félelem. S bárcsak ne ragyognának ily kéken azok a hegyek! Lábam hát daccal megvetem, s míg talpam alatt tested nyög, hörög, szívemben a kétely harsányan felröhög... Legyen! Foggal, s körömmel kapaszkodnak belém azok a kéklő hegyek. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése