Fekete tornyaikban
egyre, csak egyre
sírnak a rézharangok.
Alattuk a léptek elsuhannak,
mint a megtört álmok.
Gyászzene ez!
Zokog, üvölt,
hogy egy nemzet
önmagából
önmagára
szórt évszázados átkot!
Madár szárnya surran
fehéren,
s Kárpátok bércei
lerázzák szürke felleg-
paplanukat,
aranyfényével bízva kutat a Nap
holnap...
De ma még zokognak
fekete tornyaikban
a rézharangok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése