Mi kell a nőnek?

Hallgass!

Beszél.

Stagnáció

A falra akasztott idő

nem cinkosom:

Makacs tekintetem láttán

otrombán nyelvet ölt.

Hiányodban ülök.

Versek Pankának

1.

Az Őrizők

Mikor a kertben szaladgálsz

mezítláb a harmatos fűben,

s kacagva kergetsz labdát,

pitypangszirmot, pillét,

vagy ujjad hegyén katicát csodálsz,

mint elrepülni vágyik,

ők a százszorszépek szirmai közt

megbújva lesik minden léptedet.

Ha jól figyelsz,

s ajtót zársz a nyüzsgő világ zajára,

hallhatod, mint nevetnek veled ők is pajkosan.

Mikor az erdő lombsátra nyúlik föléd,

míg a zörgő avar kíséri utad,

s kuncogsz, ha a fák ágai közt

apró mókus kacsint rád,

vagy vad nyomát véled találni,

mi a hosszú tél után élelmet kutat,

ők a mohák, s bokrok levelei közt

rejtőzve figyelik minden léptedet.

Ha jól figyelsz,

s ajtót zársz a nyüzsgő világ zajára,

hallhatod, mint nevetnek veled ők is pajkosan.

Ám, ha éles kőben mégis felbuksz,

s vörösre horzsolod térdedet,

könnyeid láttán piciny szívükre bánat ül.

Olyankor szürke köntöst ölt az ég,

s hűvös cseppjeit hullajtja a földre.

Előbújnak hát rejtekükről

a csöppnyi tündérek,

kik őriznek, óvnak téged.

Magasra szállnak, fejed fölül

elhessegetnek bút, borút,

előcsalogatják néked a Napot,

s szivárványt szőnek az ég

tündöklőn kéklő vásznára.

Felcsendülő  kacajodra

örvendve táncra kelnek

a virágok, és a lombok árnyai közt.

Ha jól figyelsz,

s ajtót zársz a nyüzsgő világ zajára,

hallhatod, mint nevetnek veled ők is pajkosan.

Számtalan kalandod után,

mikor már a vén Hold Apó

uralja az éjszaka fekete egét,

ezer, s ezer csillagot hintenek föléd,

hogy óvják, őrizzék álmodat,

majd fűszálakból font ágyaikban

ők is nyugovóra  térnek,

hogy holnap, ha megvirrad,

újra melletted legyenek,

s ezüst szárnyaikon reppenve,

oltalmazzanak téged.

                                                                                         

 

Hallgasd magad

Asztalomhoz ülsz,

eszed vacsorám,

szemedben villan

a düh.

Vörös ajkadról szavaid

mint tavaszi ár,

mi megvadulva

tép, mar, rombol,

mihez ér: zúdul fejemre.

Szólnék hozzád,

ám fehér ajkamon

meddő a szó,

s hangszálam

nesztelen elvetél.

Már nem fáj. Már nem.

Volt idő,

holt idő.

A riadt-nyüszítő falakról

ordít, üvölt, bömböl

minden szavad.

Hallgasd magad!

 

Figyelem arcodat,

mint vágtat

redőin át

ezernyi érzelem:

harag, gőg, megvetés…

Szemedben porszem,

ki veled szembeszáll.

Eltiprod süvöltő hangoddal,

ellenállni kár.

Ülsz asztalomnál,

eszed vacsorám,

s én csak egyre nézlek,

de látni nem látlak,

hallani már nem hallak,

pedig volt idő.

Holt idő.

Hallgasd hát magad!

A hallgatag falakról

rikolt, harsog, kiált

minden szavad.