Asztalomhoz ülsz,
eszed vacsorám,
szemedben villan
a düh.
Vörös ajkadról szavaid
mint tavaszi ár,
mi megvadulva
tép, mar, rombol,
mihez ér: zúdul fejemre.
Szólnék hozzád,
ám fehér ajkamon
meddő a szó,
s hangszálam
nesztelen elvetél.
Már nem fáj. Már nem.
Volt idő,
holt idő.
A riadt-nyüszítő falakról
ordít, üvölt, bömböl
minden szavad.
Hallgasd magad!
Figyelem arcodat,
mint vágtat
redőin át
ezernyi érzelem:
harag, gőg, megvetés…
Szemedben porszem,
ki veled szembeszáll.
Eltiprod süvöltő hangoddal,
ellenállni kár.
Ülsz asztalomnál,
eszed vacsorám,
s én csak egyre nézlek,
de látni nem látlak,
hallani már nem hallak,
pedig volt idő.
Holt idő.
Hallgasd hát magad!
A hallgatag falakról
rikolt, harsog, kiált
minden szavad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése