Szemében a félelmet...

Szemében a félelmet látnom,
mikor szavam hozzá ér:
- Menj el innen! El, messzire!
Jövőd itt nincs. Küzdhetsz, s lehetsz senki
semmivel zsebedben.
Menj! Szakadj el! Szívemtől, s a földtől,
mi nevelt, ringatott csillagtalan éjszakán.

Szemében riadalom lobban,
mi vár rá?
Minden, mi idegen,
messze vér, meleg szeretett,
mi nélkül gyámoltalan,
s elveszett.
Míg szememben gyűlnek,
egyre gyűlnek. Könnyek.
Látni nem engedem,
szavaim búcsúja cseng fülében:
- Menj! Szakadj el! Szívemtől, s a földtől,
mi nevelt, s kitagad ködben szunnyadó alkonyán.

A csend szava

A szó,

szó csupán,

beszédesebb a csend,

de ma nem,

most nem.

                        

Annyi minden van,

mit mondanék neked:

Maradj még!

Ölelj, mint gyermeket,

dalolj altatót,

s ints, ha hibáznék.

Nevess, sírj nekem,

aggódj még értem kicsit,

büszkén nézz rám,

s mondd: - Az én gyermekem.

Ám nyelvem sután megbicsaklik,

hangomat orozza el az őszi szél,

s már csak árnyékom őrzi létemet…

A szó,

szó csupán,

s, mi beszél?

A csend,

csak a csend.