Ölnék érted

Bárki elevent,
Hogy még agyamban
Meg sem fogant:
Nem lát majd többé fényt,
Csupán árnyakat.
Izzó szemű
Vad szárnyakat
Homályba fúlva
Suhanni.

Ölnék érted.

Önnön vérem
Ontanám:
(Fel sem fognám)
Folyókat fakasztva.
Vörösre festve
Nyújtanám tenyeremben
Múltnak holt vágyait...

Kacajod egyetlen dallamáért
Cserébe.

Ölnék érted!

A vászon

Hófehér, kifeszített
Szűzi tisztaság.
Magába fogad
Fényt, s árnyat.
Hibát rejteni képtelen.

Önzetlenül adja át
Csupasz lényét
Művésze kezébe,
Minek egyetlen érintése
Színes csókot hint lelkére.

Az árnyékvilág megszűnik,
Kín, bánat, fájdalom; semmivé lesz.
Elnémulnak a hangok,
Értelmét vesztve bolyong
Az idő.

Csak ő létezik,
S az ő művésze,
Ki vele aktusra lépve
Magasan ívelő univerzumok
Kapuját kitartón döngeti.

Megfogan
Lassú ecset-sóhajok közt,
S életre lobban,
Extázist fakaszt
A tökély.

Majd...

Az eszmélet:
Villanás,
Zuhanás.
Pillanatnyi rémület.
Újra támad a zaj.

Az elválás féltő
Gondot szül,
S ő
A por, s árnyék világának
Végre kitárulkozik.

Ha megállsz,
Szemlélőjévé vállsz.
Tág íriszeden át
Eléri lelked bugyrait
Valója

A gyönyörnek.

Szilfa a dunaparton

(Hajnalkának)


Zúgó eső vált
Perzselő nyári napot,
Nyomukban jégbe zárt tél.

Rian a Duna jege,
Vonul lábai előtt,
S az ég pironkodva kél.

Villámok marta testén
Forradni tűnő sebek,
A parton senki se jár.

Harmat-könnyeket hullat.
Tanúi ében varjak,
Féli mind harsogni: -Kár!

Újabb vihar közeleg,
Dühödt szél lombjába túr,
S jajgat körötte a táj,

Majd egyszerre csend támad.
Törzse hajlik. Nem törik!
Néma hallgatása fáj.

Ködbe bújik el mind, mi
Eleven. Ám ő dacol,
Sorsától sohasem félt.

Ágai átölelik
A világot, s mindenkit
Ki benne valaha élt.