(Hajnalkának)
Zúgó eső vált
Perzselő nyári napot,
Nyomukban jégbe zárt tél.
Rian a Duna jege,
Vonul lábai előtt,
S az ég pironkodva kél.
Villámok marta testén
Forradni tűnő sebek,
A parton senki se jár.
Harmat-könnyeket hullat.
Tanúi ében varjak,
Féli mind harsogni: -Kár!
Újabb vihar közeleg,
Dühödt szél lombjába túr,
S jajgat körötte a táj,
Majd egyszerre csend támad.
Törzse hajlik. Nem törik!
Néma hallgatása fáj.
Ködbe bújik el mind, mi
Eleven. Ám ő dacol,
Sorsától sohasem félt.
Ágai átölelik
A világot, s mindenkit
Ki benne valaha élt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése