A vászon

Hófehér, kifeszített
Szűzi tisztaság.
Magába fogad
Fényt, s árnyat.
Hibát rejteni képtelen.

Önzetlenül adja át
Csupasz lényét
Művésze kezébe,
Minek egyetlen érintése
Színes csókot hint lelkére.

Az árnyékvilág megszűnik,
Kín, bánat, fájdalom; semmivé lesz.
Elnémulnak a hangok,
Értelmét vesztve bolyong
Az idő.

Csak ő létezik,
S az ő művésze,
Ki vele aktusra lépve
Magasan ívelő univerzumok
Kapuját kitartón döngeti.

Megfogan
Lassú ecset-sóhajok közt,
S életre lobban,
Extázist fakaszt
A tökély.

Majd...

Az eszmélet:
Villanás,
Zuhanás.
Pillanatnyi rémület.
Újra támad a zaj.

Az elválás féltő
Gondot szül,
S ő
A por, s árnyék világának
Végre kitárulkozik.

Ha megállsz,
Szemlélőjévé vállsz.
Tág íriszeden át
Eléri lelked bugyrait
Valója

A gyönyörnek.