Örökzöld

gyermekként dédelgettek
puha földdel melengettek
évről-évre növekedtem
ágaim az égig törekedtek

pirkadatkor fejszék jöttek
testem búcsút intett
égnek, földnek
vérem hullott
némán tűrtem

otthonukba bevezettek
díszbe, fénybe öltöztettek
a gyermekek és a felnőttek
mind áhítattal ünnepeltek

Titkok, álmok tanújává eképp tettek.

boldog napok gyorsan teltek
satnyulni kezdett testem
egykor sűrű lombkoronám
az ünnep múltán elenyészet

nem értettem hogy történhet
elvették összes ékem
kopottá vált minden fényem

oszladozó szép reményem
rideg aszfaltra vetett lényem
így ért hamar gyászos véget

Önzésnek és álnokságnak tanújává eképp tettek.

Hajlék

Hegytetőt őrző jegenyesor
csúcsa fölé tornyosulva
pökhendin tekint alá
árokba,
völgybe.
Gyomrában tágas terek,
s a padlóról visszacsattan
megannyi hetyke tükörkép.
Hízott testét arany, brokát öltözteti,
szemnek kéjesen hízeleg,
rikoltja ezer falikép,
szépsége busásan megfejelt
merény
let(t)...

ablaküvegeit foltnak gyanúja
nem szennyezi,
megvakítva a Napot
zsírba fult tetemét
eképp rejtegeti.

Áhítva tekint fel rá
ezernyi
foghíjas tetőcserép alatt megbúvó
elrepedt ablaktábla,
s a szégyen-pír mögül kikandikáló,
egykor díszelgőn büszke házfalak.
Agg zsanér rozsdállón csikordul,
s bent, az emberszülemény mögött fásultan kattan a zár.
Csupán a didergő kiábrándulás
terít neki szegényes vacsorát—, miután

tíz ujját megnyalná utána az,
kinek aszfaltból vetett nyoszolyát a sors!
S kinek pelyhes dunnája
millió helyen luggatott
ében lepel csupán,
mi irígyen
nem melegít fel testet, lelket.
Tekintetében mégis
megcsillan: emberség.

Egyedül őbenne
maradt
némi
remény.

Szabadság

Hófehér testét
Lassan simítva
Színekbe öltöztetsz
Időt teret

Elméd peremén
Alig érzékeled
A falak árnyát
Messze madár dalol

Kezed szüntelen
Lágy táncát
Íriszed fogadja
Mélyen magába

Elfeledsz mindent
Ki vagy
Mi vár
Vállad mi nyomja

Mint a fuldokló
Felszínre kerülsz
Testedből zabolátlan
Tör elő igazi valód

S hosszú órák
Haladnak egymás után
Késleltetnéd
De nem lehet

Utolsó mozdulatoddal
Vázolod a világ elé
Pőre lenyomatodat
Mi felkiált

Itt vagyok!

Átnyújtod hát
Közéjük veted
Remegő szárnyaid

Kielégülve nyújtozva el
Selyem köntösű oltárán
A teremtésnek