Hajlék

Hegytetőt őrző jegenyesor
csúcsa fölé tornyosulva
pökhendin tekint alá
árokba,
völgybe.
Gyomrában tágas terek,
s a padlóról visszacsattan
megannyi hetyke tükörkép.
Hízott testét arany, brokát öltözteti,
szemnek kéjesen hízeleg,
rikoltja ezer falikép,
szépsége busásan megfejelt
merény
let(t)...

ablaküvegeit foltnak gyanúja
nem szennyezi,
megvakítva a Napot
zsírba fult tetemét
eképp rejtegeti.

Áhítva tekint fel rá
ezernyi
foghíjas tetőcserép alatt megbúvó
elrepedt ablaktábla,
s a szégyen-pír mögül kikandikáló,
egykor díszelgőn büszke házfalak.
Agg zsanér rozsdállón csikordul,
s bent, az emberszülemény mögött fásultan kattan a zár.
Csupán a didergő kiábrándulás
terít neki szegényes vacsorát—, miután

tíz ujját megnyalná utána az,
kinek aszfaltból vetett nyoszolyát a sors!
S kinek pelyhes dunnája
millió helyen luggatott
ében lepel csupán,
mi irígyen
nem melegít fel testet, lelket.
Tekintetében mégis
megcsillan: emberség.

Egyedül őbenne
maradt
némi
remény.