Bója a tomboló vizen

Lágyan ringatózom
Egyedüli társam a napfény
Elúsznak mellettem sorsok
Életek
Rámpillantakak
Némelyik integet
Aztán elfeled

Némán emelnek a hullámok
Hiába
Vasból vagyok
Tudják jól
Ez egy átok
Rozsdából nem fogannak holnapok

Én mégis lágyan ringatózom
Egyedüli társam a holdfény
Elúsznak felettem a csillagok
Láncom a fenékhez köt
S látom visszaköszönni fényük
A tegnapon

Imbolygó életek
Néha mosolyuk rám mered
Intek
S ők vissza se tekintenek

Ám ha felettem gyűlnek
Az Ébentestű fellegek
S én egyre nyelem a sópermetet
Belém fogódzik rettegő Sorskereked

S szentül hiszed
Mivel mást nem tehetsz
Míg én fennmaradok
Nem nyelnek el téged sem
Az örjöngő tengerek

Megfáradt csend

Foghíjas cserépsorok közt
Fütyürészik a szél
Jókedvében zúzmarát csíkar
Az útszéli kavicsok zord szívébe
Hátha repedéseik közt vajúdik
Az emberség maradványa

Szurkot pöfögő gépsorok
Ezüstcsengettyűként mímelnek
A koromképű nap vígaszára
Egyik öklében aszott kenyérbél
S másikban ernyedt remény
Csak csendre vágyik éji világában

Felzúgnak a súlyos rézharangok
Ki kongatja nem néz se Istent se embert
Ujja legyintésére megindulnak
Az embertengerek
Eggyé olvadó sorskerekek
Egy sem különb néma haragjában

Sosem láttam a végtelen vizet
Mi kacéran dobja oda magát a kiszáradt földnek
Mégis úgy képzelem habja hófehér csillogása ébreszthet lelket
S lágyan cirógatva enyhít gőzölt tudatában.

Ám vérben izzó tajték sodor el
Utcát
Hazát
Vöröslő orkán kerül elő a ledőlt falak közül
S tombolja vak dühében: Eddig, s ne tovább!

Majd karjai közé kapja a csendet
Ringatja mint alvó gyermeket
Megfáradt testét rongyokba takarja
Gyengéden dúdolja el újra és újra igazát
Örök hűséget fogadva a holt némaságnak üszkös századokon át