Megfáradt csend

Foghíjas cserépsorok közt
Fütyürészik a szél
Jókedvében zúzmarát csíkar
Az útszéli kavicsok zord szívébe
Hátha repedéseik közt vajúdik
Az emberség maradványa

Szurkot pöfögő gépsorok
Ezüstcsengettyűként mímelnek
A koromképű nap vígaszára
Egyik öklében aszott kenyérbél
S másikban ernyedt remény
Csak csendre vágyik éji világában

Felzúgnak a súlyos rézharangok
Ki kongatja nem néz se Istent se embert
Ujja legyintésére megindulnak
Az embertengerek
Eggyé olvadó sorskerekek
Egy sem különb néma haragjában

Sosem láttam a végtelen vizet
Mi kacéran dobja oda magát a kiszáradt földnek
Mégis úgy képzelem habja hófehér csillogása ébreszthet lelket
S lágyan cirógatva enyhít gőzölt tudatában.

Ám vérben izzó tajték sodor el
Utcát
Hazát
Vöröslő orkán kerül elő a ledőlt falak közül
S tombolja vak dühében: Eddig, s ne tovább!

Majd karjai közé kapja a csendet
Ringatja mint alvó gyermeket
Megfáradt testét rongyokba takarja
Gyengéden dúdolja el újra és újra igazát
Örök hűséget fogadva a holt némaságnak üszkös századokon át