Bója a tomboló vizen

Lágyan ringatózom
Egyedüli társam a napfény
Elúsznak mellettem sorsok
Életek
Rámpillantakak
Némelyik integet
Aztán elfeled

Némán emelnek a hullámok
Hiába
Vasból vagyok
Tudják jól
Ez egy átok
Rozsdából nem fogannak holnapok

Én mégis lágyan ringatózom
Egyedüli társam a holdfény
Elúsznak felettem a csillagok
Láncom a fenékhez köt
S látom visszaköszönni fényük
A tegnapon

Imbolygó életek
Néha mosolyuk rám mered
Intek
S ők vissza se tekintenek

Ám ha felettem gyűlnek
Az Ébentestű fellegek
S én egyre nyelem a sópermetet
Belém fogódzik rettegő Sorskereked

S szentül hiszed
Mivel mást nem tehetsz
Míg én fennmaradok
Nem nyelnek el téged sem
Az örjöngő tengerek

Megfáradt csend

Foghíjas cserépsorok közt
Fütyürészik a szél
Jókedvében zúzmarát csíkar
Az útszéli kavicsok zord szívébe
Hátha repedéseik közt vajúdik
Az emberség maradványa

Szurkot pöfögő gépsorok
Ezüstcsengettyűként mímelnek
A koromképű nap vígaszára
Egyik öklében aszott kenyérbél
S másikban ernyedt remény
Csak csendre vágyik éji világában

Felzúgnak a súlyos rézharangok
Ki kongatja nem néz se Istent se embert
Ujja legyintésére megindulnak
Az embertengerek
Eggyé olvadó sorskerekek
Egy sem különb néma haragjában

Sosem láttam a végtelen vizet
Mi kacéran dobja oda magát a kiszáradt földnek
Mégis úgy képzelem habja hófehér csillogása ébreszthet lelket
S lágyan cirógatva enyhít gőzölt tudatában.

Ám vérben izzó tajték sodor el
Utcát
Hazát
Vöröslő orkán kerül elő a ledőlt falak közül
S tombolja vak dühében: Eddig, s ne tovább!

Majd karjai közé kapja a csendet
Ringatja mint alvó gyermeket
Megfáradt testét rongyokba takarja
Gyengéden dúdolja el újra és újra igazát
Örök hűséget fogadva a holt némaságnak üszkös századokon át

Ölelj, se ne ölj

Ölelj, s ne ölj
Nem én lennék haragosod
Szoríts hát magadhoz
Hadd kucorodjon lelkem
Valód hajlatába

Kapaszkodj vérembe
Sajgó idegvégződésemet
Cirógasd türelmed balzsamával
Árulód sosem én voltam
Nem én vagyok aki gyáva

Erőtlen lettem csupán
Elfogyott körülöttem minden
Igaz szó helyett
Ma ezüst-csengés
Rázza a hallgatag fákat

Torkom meddő talaján
A hang elvetélt orkán
Légy te hát a tomboló a vihar
S a keserű szájízt mosdd
Hajnali harmat aromára

Míg a szarkák
Ébentinta-karmai
Új szót adnak

A Múltnak

Ezernyi közt egy

Merev keretre kifeszítve
Adom át neked
Magamból
Magam

Íriszeden át hatolok beléd
S elringatlak lágyan
Bódulatra csábítalak
Színpombában fürüsztelek

Érzékeiden feltüzelve
Néma sóhajaidon át
Könyörgöm hozzád
Tekinteteddel érints csupán


De te többet követelsz (!)
Birtokolni vágysz
A tegnap is késő már
Tomboló kielégülésed rácsok mögé zár

Miközben kéjesen vicsorgok
Én A Sikátori örömkufár
Tenyerem dörzsölöm
Néhány csengő forintért...

elkurvulok


Megveszel
Csodálsz
Felaggatsz
Valómba szeget versz
Büszkén szemlére teszel
Kérkedsz lényemmel
Míg jéghideg faladon csüngve
Mosolyba dermedten
Gyászolom testem egykor volt
Vakítón szűzi bőrét

Éked lettem
Nem más
Ezernyi közt egy
Ecsetvonás

A változás én vagyok

Mikor senki nem hallotta, torkomszakadtáig üvöltöttem a csillagos égbolt alatt. Öklömet ráztam, átkoztam istent, embert. A sorsomat. Arcomon poros árkokat húztak a harag könnyei. Körmeim a földbe vájtak, kapaszkodtam holtra váltan elvesztve méltóságomat.

Mégis minden megmaradt.

Mikor senki nem látta, magzatpózba rándulva szűköltem a padlón. Hajamat tépve hívtam embert, istent, cserélje el sorsomat! Könnyem elapadt, csak az önsajnálat keserű íze marta tovább gyomromat. S büszkeségem valahol elmaradt a sok, hosszú év alatt.

Ám minden megmaradt.

Mikor senki sem válaszolt, felszegtem fejem. Dühből, s némi dacból fogadtam:- Magam vívom meg hát harcomat!
A fájdalom, mint mi sosem volt hirtelen elsuhant. Acélpántjai lehullva, némán málottak el talpaim alatt.
Isten, s ember nélkül írom ma sorsomat.
S hiába hallgatnak a sápadt csillagok:

Mert a változás én vagyok.

Időbe zárt remény

Nézem a tükörben,
Ki visszanéz rám:
Szeme sarkában szarkaláb,
Arcán, homlokán megannyi ránc.
Éveinek sora, aggodalma
Félelmei, csalódása
ajkai szegletében megülnek,
Elrejtve sok szívből jött kacajt,
Melyek olykor megestek.

Megbújva fénylő íriszének
Pajkos csillámai közt
Szöszke, csintalan leány
Rám nevet, s nyelvet ölt
Hamvadó ábrázatomnak.
Sírathatnám a múltat,
mi emlékekben él tovább,
Panaszolhatnám ráncaim sorát,
De könyörtelen nézne vissza rám
S kérdezné:- Mit is bánsz?

Hisz, minden reggel
Csókkal borítod arcomat,
Mit asszonyarcnak
Ismertél meg,
S lányos  csacska mivoltát
Nem érinthetted,
Ám csodálatod mégis kivívja!

Előre nézve jövendők sorát
Mélyemben szül forró hálát
Tekinteted, mi redői közt a kornak
- Mi túl korán ért -
Látni véli, mi  csodákat rejtve óv.
S, ha, majd kezeimet is utoléri az alkony,
Mit ember, vagy asszony elkerülni képtelen.
Remélem titkon,
Te ugyanúgy nézel majd eme arcra,
Mint, mint minden kócos reggelen.

Elveszett vér

Szíved alatt hortad,
Karodban ringattad,
Öledben óvtad.

Figyelted első lépteit,
Első mosolya
Örök-sziromként
Szívedben virít.

Elsuhant idő: Hová lett?

Megannyi lecke, s intelem,
Hiába is pereltél oly sokszor!
Szélmalom küzdelem.

De minden új nap
Reménnyel keltél,
Temetve bosszúságát
A halovány tegnapnak.

Elszállt idő: kié lett?

Vaspántokkal fogattad hát körbe
Esztendők tört darabjait,
Ám vérzése nem csitult.

Mégis esélyt kínáltál.
Fájón utolsót.
Míg tudtad,
Nem tart soká: elvesztett idő.

Véred álnok ígéretei, miket vakon hittél el
Ködhomályt borítanak fejedre,
S recsegve ordítják füledbe:
Az, ki elbukott e harcban:— Az csakis te.

S, te csak állsz bambán merengve:

Ártatlan gyermekisége: Mivé lett?