reggel vagy a legszebb

még ásítva nyújtózik az álom

szemed sarkában,

s a hajnali pírben fürdőzik arcod,

ahogy állsz az ablaknál,

a cigarettafüst köd-ölében

felsejlik a nappal, ami vár…

majd rám nézel,

ajkad szegletében mosoly villan,

látni véled, mikor fáradt estén hazatérsz,

s én állok a nyitott ajtóban

reggel vagy a legszebb…

Reménytemető

Alszik a város. A házak, az utca.

Árnyukat vetik a fák a falakra,

lombjuk némán megrezeg.

Gyökerük tépnék. Nem lehet.

Rejtőzködő sikátorban halovány

pislákol erőtlen egy gyertyaláng,

s megindul, nyikorog a kocsikerék,

húzzák lovak, éjfeketék.

Patkójuk fájón csendül az utca kövén,

kalapjában ül a Halál a bak tetején.

Hallgat a város. A házak, az utca.

Gyászlobogójuk csüng unottan.

Távoli mezsgyén ülő fejfák kusza sora

mögött megnyílik sötétlőn végső hona,

kinek kopott, foszlott szemfödelét

irigyen magával ragadja, viszi a szél.

S, míg ásó váj a földbe mélyen,

fájó sebet ütve a Szent Méhen,

mi a fájdalomtól zokogva felsikolt,

nekrológot szólna a varjú, ám csak rikolt.

Felnyög a város. A házak, az utca.

Fejvesztve keltegetnék a holtat,

míg a nap bágyadtan terül el a zeniten,

majd a sírhalmon könnyezve megpihen.

Jelenés

Pislogva ásítozó délután
ringatja szelíden a csendet.
Lustán nyúlik el a falakon,
míg némaságba zárva pásztázza
a nap sugarát, amint az pajkosan
ujjával pöcköli a függöny rojtjait.
Odakinn madár sereg rejtőzik el
forróság elől a sűrű lomb között,
egy vén eb nyújtózik , s nem morog,
mikor egy lélek titkon eloson a ház előtt.

Szemlélek magam is,

egy távoli kozmoszba,
annak is egy elfeledett szegletébe,
hol éles sikoly magának utat tör, s ébreszt vadat,
mi szemének vörös leplén át tombolva
marcangol, üt, vág, harap.

Egyszeriben

léptek neszei hangzanak –
édes melódiaként csendülnek fülembe.
Futva követi őket az igéző látomás,
mi gyengéden végig simít az őrjöngő fenevad
haragtól hullámzó kínjain,
hogy békességgel delejezze.

S ő csitult szívvel
ernyedten karjaidba hull,
felejt időt,
s behódol.