Jelenés

Pislogva ásítozó délután
ringatja szelíden a csendet.
Lustán nyúlik el a falakon,
míg némaságba zárva pásztázza
a nap sugarát, amint az pajkosan
ujjával pöcköli a függöny rojtjait.
Odakinn madár sereg rejtőzik el
forróság elől a sűrű lomb között,
egy vén eb nyújtózik , s nem morog,
mikor egy lélek titkon eloson a ház előtt.

Szemlélek magam is,

egy távoli kozmoszba,
annak is egy elfeledett szegletébe,
hol éles sikoly magának utat tör, s ébreszt vadat,
mi szemének vörös leplén át tombolva
marcangol, üt, vág, harap.

Egyszeriben

léptek neszei hangzanak –
édes melódiaként csendülnek fülembe.
Futva követi őket az igéző látomás,
mi gyengéden végig simít az őrjöngő fenevad
haragtól hullámzó kínjain,
hogy békességgel delejezze.

S ő csitult szívvel
ernyedten karjaidba hull,
felejt időt,
s behódol.