Alszik a város. A házak, az utca.
Árnyukat vetik a fák a falakra,
lombjuk némán megrezeg.
Gyökerük tépnék. Nem lehet.
Rejtőzködő sikátorban halovány
pislákol erőtlen egy gyertyaláng,
s megindul, nyikorog a kocsikerék,
húzzák lovak, éjfeketék.
Patkójuk fájón csendül az utca kövén,
kalapjában ül a Halál a bak tetején.
Hallgat a város. A házak, az utca.
Gyászlobogójuk csüng unottan.
Távoli mezsgyén ülő fejfák kusza sora
mögött megnyílik sötétlőn végső hona,
kinek kopott, foszlott szemfödelét
irigyen magával ragadja, viszi a szél.
S, míg ásó váj a földbe mélyen,
fájó sebet ütve a Szent Méhen,
mi a fájdalomtól zokogva felsikolt,
nekrológot szólna a varjú, ám csak rikolt.
Felnyög a város. A házak, az utca.
Fejvesztve keltegetnék a holtat,
míg a nap bágyadtan terül el a zeniten,
majd a sírhalmon könnyezve megpihen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése