Csend nyújtózott el a házak között.
Az ablakok fényre gyúltak, melyek mögött talán családok készülődtek az ünnepi
vacsorához, apák játszottak fiaikkal a meleg szobákban, vagy épp szerelmesek
súgták el egymásnak titkaikat.
Az öregember felnézett eme békés
ragyogásra, egy pillanatra átsuhant egy régi emlék fáradt arcán, majd lassú
léptekkel elindult a sötétbe burkolózott utcákon.
Fázósan fogta össze rongyos,
foltozott kabátját, mely valaha jobb napokat is látott gazdája, mára megrogyott
vállain. Az elnyűtt cipők pedig – dacolva a jeges utcakővel – hangtalan vitték,
amerre épp vezettek a kanyargós pesti utcák.
Neonfényt okádó, tömött
kirakatok, autók ezreinek fényszórói világították meg útját, míg a rohanó,
zajongó tömegben – mi pillantásra sem méltatta – csendesen haladt, akár egy
szürke árny. Nem néztek rá az emberek – ahogy félre taszították útjukból –, de
ő ezt észre sem vette, szeme előtt a távoli idő derengett:
A férfi büszkén karolta a szőke nőt, kinek arcán ott csillogott a
szerelem minden rajongása, amint egy nívós mulató befogadta őket. S ők hajnalig
táncoltak az andalító zenére, megfeledkezve a világról, és annak minden bajáról…
Az öregember elért a folyóig, ami
felett eloszlott a város zaja, s így az
éjszakai ég gyémántjai szemérmetlenül cikáztak hullámain.
Parti kövek
sorakoztak reszketeg lábai előtt, melyeket simára csiszolt az idő, s a víz lágy
keze. A köveken túl pedig néma méltóságban ringtak a dunai hajók, s őt
figyelték – hallgatásuk titkot rejtett.
Leült az egyik
fagyos kőre.
Megfeledkezve a
város zajáról, hidegről, nézte a lustán hömpölygő folyót.
Valami úszott a vízen,
egyre közelebb sodródott a part felé. Apró volt, mégis leküzdve a szeszélyes folyamot
kitartóan haladt, egyenesen az öregember lábai elé.
Félig megrágott
almacsutka volt – talán egy gyermek unta meg, s dobta a folyóba.
Lehajolt, majd
kezébe vette. Gyomra fájdalmasan korgott – emlékeztetve rá, hogy már két napja
nem evett. De ő csak nézte, nézte a félig evett gyümölcsöt.
Ekkor az egyik hajó
díszbe öltözött fedélzetén felcsendült a
dallam, s visszafordíthatatlanul hatolt le, szíve legmélyére.
Felállt, s a
köveken botladozva a hang felé vette útját, ami egyre közelebb hívta,
csalogatta magához.
Leült a móló
lábánál, s lekuporgott, mintha ő is csak egy lenne a parti kövek közül. A
hajóról pedig szüntelen áramlott felé a hegedűszó, oly kristálytisztán, mintha
csak neki, és egyedül neki zokogná el bánatát. S ő falta a melódiát – mint az éhező a frissen
sült, piros héjú, mosolygó kenyeret –, lelke pedig színültig megtelt a csengő muzsikával.
A fedélzetről
kacaj és vigalom zaja szűrődött ki – a gondtalanság hangjai–, valamit ünnepelt
a népes vendégsereg.
– Karácsonyeste van. – villant a gondolat
agyában – Ó, mennyire szerette Edit a
karácsonyt! Olyankor kezébe fogta a vonót, s kecses ujjai édes dallamot szőttek
a húrokon, s egyedül csak neki játszott, szívének összes énekével. Ő pedig a
puha karosszékben a zenétől elrévedve, és szerelemtől részegülve csüngött
minden apró hangon, melyet a hangszer ontott magából.
De Edit – az ő imádott asszonya –,
már rég a múlt homályába veszett, s magával vitte a zenét – szívének lüktető
zenéjét – oda, ahol élő ember nem hallhatja azt.
A férfi a tatról figyelte a szürke árnyat,
ahogy az görnyedve ül a parti kövek között a móló lábainál. Lassan kortyolta
kristálypoharából pezsgőjét, elmerengve az élet igazságtalanságán: – Karácsonykor még a koldusnak is jár némi vidámság!
– gondolta.
A dúsan terített
asztalhoz lépett, tányérjára halmozva a földi örömök sorait: libamáj, kaviár,
malacsült, krémes, bejgli – s ki tudja, mi még – roskadozott hamarosan kezében.
Lassú léptekkel végigment a mólón, majd megállt az öregember mellett, aki
szégyenlősen emelte rá tekintetét.
– Tessék, öreg! –
nyújtotta felé a férfi a tányért. Bizonyára éhes.
Az öregember néma
értetlenséggel meredt rá – régen volt része emberi együttérzésben –, amitől a
férfi toporogni kezdett, majd zavartan lerakta a megrakott tányért a móló hideg
kövére.
– Boldog
karácsonyt! – hebegte, majd sarkon fordult és visszaigyekezett a mulatozó
tömegbe. – Szegény öreg! – gondolta együttérzően.
– Boldog
karácsonyt! – suttogta az öregember.
Meredten nézte egy ideig az
étellel rakott tányért, de nem nyúlt felé. Még jobban összehúzta magán foszlott
kabátját, s ledőlt az egyik kő tövében. Arcán deres ösvényt hagyott egy néma
könnycsepp, majd mosolyogva szemét lehunyta és álomba szenderült. S a hegedűszó – hű társaként
– végig elkísérte hosszú utazása során oda, ahol a szív zenéjét nem hallhatja
élő emberi fül.
