Ében-sötét lelkű
vendéget marasztal
tiszta-fehér leplű
dúsan terített asztal.
Korcs ösztönök alatt,
mint leomló kártyavár,
a meghitt hangulat
még invitálást vár,
ám meglendül a kéz,
mi félelmet arat,
süket tanúi a nehéz,
megszürkült falak.
S, míg a gyűlölet tipor,
fojt, üt, harap,
válasz rá néma sikoly,
s vérben reszkető ajak.
Mikor dühe elég,
sóhajtva megpihen,
neki altatót dúdolva ég
ezernyi testi-lelki seb.
…
Vállára hull a virradat,
s ő ablakot szélesre tár,
csillogó maszk-mosolya,
érte idegentől, vak érdeme jár,
ám, ha eljön az alkonyat,
zárul ajtó, s csörren a lánc,
fejét felveti újabb iszonyat,
s kezdődik ismét a pokoli tánc.
Éhesen villan a kés,
foga gyenge húsba mar,
s utolsó csókot hint a rettegés, –
ajkának íze keserűen fanyar.
Reggel,
majd helyébe lép a döbbenet:
Hogy lehet átkos-e nász?
Siránkozik a bús menet,
míg a falakról ordít a gyász!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése