Bárcsak gyűlölnélek

Végtelennek tűnő napnak végén
hűvös paplanom alá bújsz,
körém fonódik két, erős karod,
így nyújtsz meleg biztonságot,
míg nevemet dúdolod.
Én mégis vágyom
rád zúdítani mind, mi nappal ért:
a félelemtől dühödt haragot.
S te egyre csak ringatsz, súlytalan álomba ringatsz...
Bárcsak ne szeretnélek jobban,
mint szeretem önmagam!

Elgyötört elmém ködös képei közt
vakító fénnyel tör utat magának a kétely,
mi könyörtelenül regnál szívemen,
míg eltöröl minden vélt bizonyságot,
amint éles hangon rám rikolt.
S én vágyom
rád zúdítani mind, mi éjjel ér:
a félelemtől rettegő haragot.
Mégis egyre csak ringatsz, néma álomba ringatsz...
Bárcsak ne féltenélek jobban,
mint féltem önmagam!

Orcámra mosolyból fest álarcot
szelíd ujjaival  a hajnali pír,
míg paplanom féltve őrzi tested puha melegét,
miután mögötted ajtóm csendben zárul;
s magaddal viszed a gyenge nőt, a szerelmes asszonyt, a csacska gyermeket:
mind, mi én vagyok.
S én ordítani, üvölteni, sikoltani vágyom
a félelmet, dühöt, haragot.
Emléked egyre csak ringat, keserű álomba ringat...
Bárcsak gyűlölnélek!
Jobban, mint önmagam.

Csodapalota

Ha szemedbe nézek,
látom a gyermeket;
szurtos arcát, lehorzsolt térdét,
ki fagylaltot nyal egyhúszért
a sarki bisztró kertjében...

Látom az első csókot,
mit nem tőlem kaptál,
s a könnyeket,
mik némán hulltak
a lelked szirtjeit öntözve
a sok bánatért, s váltak
igazgyöngyökké,
míg megtanítottak szeretni
önmagad!

Nézem, ahogy ágyamban alszol,
hol elméd békét talál,
gondon olyankor nem zakatol,
mi homlokodon halvány árny csupán,
s gyengeségében képtelen űzni át
az éjen
az álmot.
Az álmot, mit ha rád nézek,
látok;
azt a csodapalotát,
hol nem talál rám
a világ.

Hová tűnnek a csillagok?

Mikor mögötted ajtó zárul,
résén még beoson mellém
a sűrű csend, mi
hívatlan vendég,
mégis székedbe ül,
s én csak bámulom erőtlenül.

Ujjával int,
s falainkon megnyúlnak a
néki engedelmes éji-árnyak.

Köztük idegenként
elveszve, én vagyok.

Kérdésemre egy se felel:
- Mikor elmész, hová tűnnek a csillagok?

Nirvána

vonj körbe magaddal
illatod szője be
elmém minden rejtett
apró zugát
legyen szememnek
bőröd sápadt fénye
káprázó látomás
forró ízű csókjaidban
lelkem hamvadjon örömest
combjaid közé zárt
tomboló lángok közt
feledje önmagát e test