Bárcsak gyűlölnélek

Végtelennek tűnő napnak végén
hűvös paplanom alá bújsz,
körém fonódik két, erős karod,
így nyújtsz meleg biztonságot,
míg nevemet dúdolod.
Én mégis vágyom
rád zúdítani mind, mi nappal ért:
a félelemtől dühödt haragot.
S te egyre csak ringatsz, súlytalan álomba ringatsz...
Bárcsak ne szeretnélek jobban,
mint szeretem önmagam!

Elgyötört elmém ködös képei közt
vakító fénnyel tör utat magának a kétely,
mi könyörtelenül regnál szívemen,
míg eltöröl minden vélt bizonyságot,
amint éles hangon rám rikolt.
S én vágyom
rád zúdítani mind, mi éjjel ér:
a félelemtől rettegő haragot.
Mégis egyre csak ringatsz, néma álomba ringatsz...
Bárcsak ne féltenélek jobban,
mint féltem önmagam!

Orcámra mosolyból fest álarcot
szelíd ujjaival  a hajnali pír,
míg paplanom féltve őrzi tested puha melegét,
miután mögötted ajtóm csendben zárul;
s magaddal viszed a gyenge nőt, a szerelmes asszonyt, a csacska gyermeket:
mind, mi én vagyok.
S én ordítani, üvölteni, sikoltani vágyom
a félelmet, dühöt, haragot.
Emléked egyre csak ringat, keserű álomba ringat...
Bárcsak gyűlölnélek!
Jobban, mint önmagam.