Ha szemedbe nézek,
látom a gyermeket;
szurtos arcát, lehorzsolt térdét,
ki fagylaltot nyal egyhúszért
a sarki bisztró kertjében...
Látom az első csókot,
mit nem tőlem kaptál,
s a könnyeket,
mik némán hulltak
a lelked szirtjeit öntözve
a sok bánatért, s váltak
igazgyöngyökké,
míg megtanítottak szeretni
önmagad!
Nézem, ahogy ágyamban alszol,
hol elméd békét talál,
gondon olyankor nem zakatol,
mi homlokodon halvány árny csupán,
s gyengeségében képtelen űzni át
az éjen
az álmot.
Az álmot, mit ha rád nézek,
látok;
azt a csodapalotát,
hol nem talál rám
a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése