Tarts tükröt

Zúgolódnak a ködben:

Látni akarnak!

Hangjuk lassacskán

vág homályt.

Kezeidben tartod

aprócska tükrödet.

Benne arcuk:

Szürke döbbenet.

Villan a vörös harag:

Nem kell.

Nem kell!

A félelem bűze fojtogat.

S ők iszkolnak a falak közé,

visszapillantanak búcsúként.

Őrjöngve tör, zúz

sárgálló tekintetük.

S cserepei tükrödnek

csilingelve

hullnak a szennybe, a sárba.

Lábuk elé.

Nyáltól fröcsögő szavak:

a véredre szomjazók,

éles karmaikkal

ragadnak nyakon.

Lehúznak, úgy temetnek:–

Járj köztük eztán

Te is!

Vakon.

Neked adok egy napot

Neked adok egy napot,

legyen mondjuk a mai.

Ülj le ide helyemre!

Nézz csak a gyermekre,

nézd arcán csillanni a reményt,

s nézd, mint suhan át

konok tagadásba tekintete: -

Nem fog csalódni!

Megint.

Figyeld, ám közben

meg ne rezzenj!

Mint sétál ablaktól ajtóig

várva jöttödet,

s vágyik oly játékra,

mi soha meg nem érkezik.

Ülj csak ide, bátran!

Várd korai órán! Ébredezik.

Vedd te öledbe,

hadd mesélje el,

hogy rólad álmodott.

Megint.

Nem más

Pattog, gurul a labda a gyepen.

Gyerekzsivaj, kacagás.

Álma nem más:

szaladni, futni,

szél hátát megülni,

az időt, teret maga mögött hagyni.

Szívével, lelkével ujjong,

ha végre hálót ér a bőr,

s örömtáncot ropva kering alatta

a tolószék.

Színek, fények a papíron.

ezernyi ecsetvonás tengere.

Álma nem más:

festeni, mázolni,

a képnek életet adni,

az időt, teret maga mögött hagyni.

Hallja a színeket,

mesélnek neki róla.

Ujjai formákon pihen.

Szívével, lelkével ujjong,

ha megcsapja orrát a terpentin illata,

kezében örömtáncot lejt

a fehér bot.

Melódia, dallam a falak közt.

A hangok karneválja.

Álma nem más:

énekszót dalolni,

a hangszernek értelmét adni,

az időt, teret maga mögött hagyni.

Érzi a zenét,

szívének dobbanása,

mely lelkével ujjong,

míg a vonó táncot lejt

az örök némasággal...