A sínek felé

Lassan elfogy a kenyér,

lukas cipőmbe befolyik a víz.

Hideg.

Kopott kabátom

toldozott-foltozott.

Sár nem ragadt rá soha,

nem melegít.

Kínáltam lelkemet,

cserébe nem kértem egyebet,

csak puszta létemet.

Köd kalapom

nem fedi szégyenem:

–        Nem az enyém! Nem az enyém!

Gyomrom korog.

Az övék is.

Nézem, mint alszanak,

csöpp kezük ökölbe szorul!

Szívemen már kéreg ül.

Nem zokog,

már nem zokog.

Kínáltam lelkemet,

cserébe nem kértem egyebet,

csak nekik kenyeret!

Messze távol vonat fütyül.

Fülemben zakatolnak:

megváltó kerekek.

Lassan elfogy a kenyér,

s majd követelik:

–        Legyen még! Legyen még!

Szemem ővelük jóllakik.

Vágyott gyermekkacaj.

Elveszem másét.

Nekem nincs,

nekik legyen.

Nagyobb gyalázat nem érhet már.

Kérdezik: – Nekik miért nincs? Miért nincs?

Ajkam néma marad,

szívem kérge megreped.

Kínáltam lelkemet,

nem kértem érte egyebet,

csupán reményt…