Életre kelt judicíum

Meg kell tennem.

Időm rohamosan fogy,

Kiszolgált placentám.

Hideg vár, tudom,

Csontjaim roppantja majd.

Mellkasomat robbantó

Oxigén,

Talán zubog majd ereimben a vér.

Biztonságos, meleg sötét-

Villanás vakít.

Karmokban végződő ujjak

Fonják körül apró valóm!

Lehet...

Bőröm nem oly sápadt,

Istenem más névre hallgat,

Mint az övék,

S szavaim idegennek tűnnek majd,

Ha kimondhatom, mielőtt...

Szeretni akarok!

Futni, kacagni, portól súlyosan,

Szurtos arcomra üljön ki (!) -

Az önfeledtség,

S, ha fáj, könnyeimet csókok szárítsák fel!

De

Szemükben ártatlan nem létezik,

Vérükben ragály a gyűlölet.

Meg kell tennem!

Időm rohamosan fogy.

Ítéletem vár:

Kezeikről meleg véremet

Vöröslő zuhatagként nyeli el

A lefolyó.

Apa

Az első pillanattól,
Hogy oxigén járja át tested,
S szemed igyekszik magába fogadni
A fényt,
Melletted áll.
Karjaiban erő, gyengéd ölelés;
Vígasz
Oltalom.

Kacagni, s újra gyermeknek lenni
Veled,
Érted
Bármikor kész. Akkor is
Ha fáradt homlokáról,
Mint harmatcsepp gördül le
Munka, küzdelem,
S éjjel, miután haza tér,
Útja elsőként hozzád vezet.
Betakar,
Homlokdra csókot hint,
Elidőzik alvó önmagad felett,
Szemében csillogó büszkeség.

Támasz,
Bölcsesség forrása ő.
Szikla, mely viharokat áll.
Terel féltve,
Kezed el nem engedve,
Mégha úgy hiszed is.
Válla, ha rogy,
Láthatalan.
S gyermeki oktalanságod
Okozhat fájdalmat,
Szíve kérgén
Parányi repedés,
Arcán ezernyi ráncot ölt
A boldog nevetés.

Korod haladtával majd
Hajába dér vegyül,
Sóhaja ébreszt napot.
Szemedben halványodni tűnik,
-Csalóka ábránd csupán-
Szívében élénk a perc,
Mikor elsőként
Karjába zárt.

Adj magadból

Megszürkült homályban
Felkelő napok űzik egymást.
Tompa zörej
A természet, utca hangja,
Alvadó vérben
mozdulatlan
Figyelem.

Adj magadból!
Szavakba zárt
Édes hangot,
Hogy robbantsa szét
A tompaság neszét!
Dallamá váljon
Az agg holló zaja,
Mi most korhadt ágon ül,
S alant a mező boruljon ezernyi szirom
Örvénylő színébe!

Adj magadból!
Íriszed mélyére zuhanni vágyom,
Ha onnan felnézek,
Az ég kékje ragyogjon,
Hogy vakuljam belé!
Tekintetem ne bírja el
Vibráló csodáját,
Könnyem csorduljon arcomra,
S töltse meg lelkem
A feszítő gyönyör édes kínjával!

Húst a húsnak
Adj!
Millió sejtem áhítva olvadna már
Érintésedbe.
Illatoddal körbeölelve
Szédítő táncot járna
Minden rezdülésem,
Hogy reszketeg sóhajban
Kiáltsa végre torkom
Száraz fájdalmában
Az önön megtalált értelmét
A világnak.

Adj hát magadból!
Jöjjön értem a békés álom.
Félelem, kétség iszkoljon el
Hiánynak halvány emléke se maradjon,
Csak remény utána,
Hogy belőled jussom
Holnap sem kerül el.

Ölnék érted

Bárki elevent,
Hogy még agyamban
Meg sem fogant:
Nem lát majd többé fényt,
Csupán árnyakat.
Izzó szemű
Vad szárnyakat
Homályba fúlva
Suhanni.

Ölnék érted.

Önnön vérem
Ontanám:
(Fel sem fognám)
Folyókat fakasztva.
Vörösre festve
Nyújtanám tenyeremben
Múltnak holt vágyait...

Kacajod egyetlen dallamáért
Cserébe.

Ölnék érted!

A vászon

Hófehér, kifeszített
Szűzi tisztaság.
Magába fogad
Fényt, s árnyat.
Hibát rejteni képtelen.

Önzetlenül adja át
Csupasz lényét
Művésze kezébe,
Minek egyetlen érintése
Színes csókot hint lelkére.

Az árnyékvilág megszűnik,
Kín, bánat, fájdalom; semmivé lesz.
Elnémulnak a hangok,
Értelmét vesztve bolyong
Az idő.

Csak ő létezik,
S az ő művésze,
Ki vele aktusra lépve
Magasan ívelő univerzumok
Kapuját kitartón döngeti.

Megfogan
Lassú ecset-sóhajok közt,
S életre lobban,
Extázist fakaszt
A tökély.

Majd...

Az eszmélet:
Villanás,
Zuhanás.
Pillanatnyi rémület.
Újra támad a zaj.

Az elválás féltő
Gondot szül,
S ő
A por, s árnyék világának
Végre kitárulkozik.

Ha megállsz,
Szemlélőjévé vállsz.
Tág íriszeden át
Eléri lelked bugyrait
Valója

A gyönyörnek.

Szilfa a dunaparton

(Hajnalkának)


Zúgó eső vált
Perzselő nyári napot,
Nyomukban jégbe zárt tél.

Rian a Duna jege,
Vonul lábai előtt,
S az ég pironkodva kél.

Villámok marta testén
Forradni tűnő sebek,
A parton senki se jár.

Harmat-könnyeket hullat.
Tanúi ében varjak,
Féli mind harsogni: -Kár!

Újabb vihar közeleg,
Dühödt szél lombjába túr,
S jajgat körötte a táj,

Majd egyszerre csend támad.
Törzse hajlik. Nem törik!
Néma hallgatása fáj.

Ködbe bújik el mind, mi
Eleven. Ám ő dacol,
Sorsától sohasem félt.

Ágai átölelik
A világot, s mindenkit
Ki benne valaha élt.