Sínek

Az ember! Ki jól ismeri már

félelem éjvonyító táncát,

míg árad orrába karolva

könny áztatta föld alól – bűze,

hogy szívére csavarja vérszöges láncát.

Elé terül száraz láthatár,

kóró, s tövis köszön. Nem csitít,

ám hűen kísérik lépteit,

míg rásimulnak a talpfára.

Mögé osonó síneken vonat sikít.

Az ember, kinek sóhajára

vár gyöngyözőn remegő nedű,

hogy kortyolva életzamatát,

feledtesse, mossa el, mi bűn,

s köré fonódjon az édes, álnok derű.

Szeme előtt súlytalan világ,

hol ujjain gyémántfény ragyog,

álmokból csenve színek, remény,

még tartják, s roskadó falai

alant nyögő síneken, a vonat robog.

Huszonegyből

Viszálytól csepegő fogak
acsarognak
éltől meredő karmok
marakodnak
vastagon vajazott kezek
tapsikolnak
verejték szagú szívek
nyomorognak
vérben tobzódó szemek
fegyvert fognak
múltat jövőt jelent
eltaposnak
megmaradt kevesek
vigyorognak
feledett istenek
háborognak.

Dögszagtól émelyeg a csend!

Virágkoszorú

Kezed fon fejem köré
dicső virágkoszorút,
mi fátyolszirmaival
ontja halovány illatát.


S elmém képei mögé
űz vad kétséget, zord borút,
hogy zsongó dallamával
töltsön meg világot, szobát.

A csendesség otthona

Szelíden pislog rád az olvasólámpa.

Szégyenlősen pirulva tekinti lényedet,

mintha reszketne, félne érinteni, pedig

fénye mohón vágyja nyaldosni testedet.

A falra feltekint. Tiszta-szín falainkra,

melyek messze tőlünk, elzárva tartanak

gyűlölet orkánt, s bénultan jár-kel előttük,

gyenge rést nem lelve, a kapzsi, vak akarat.

S az álom-ébrenlét ingoványos mezsgyéjén,

hol súlytalan minden józan gondolat,

csodálattal ámul az elme – igaz, vagy ábránd,

a Csendesség eme vésztelen otthona.

A derengő hallgatás közt még utolsót eszmél szívem;

börtönével szakítva, oly lázasan dobban,

hogy ajkamon megpihen sóhaja a szerelemnek,

míg valóm hajlékában hordalak, gondtalan.

Lázadó szél

Nem lenget lobogót.

Lombkoronák közé ő

nem oson,

hiába hívogató a tavasz.

Nem szárít könnyeket,

arcokról zokogót,

hiába rimánkodó a panasz.

Harmatot sem simít már,

mint egykoron,

hiába vágyakozó a haraszt,

mert

némasággal fütyül

e tébolyult világra,

hangjára rézlakatot zárt.

Daccal itatott bánat-

barlangjának mélyén megül.

Mozdulatlan. Levegő.

S várva várja,

hulljon le a tél homálya

a Kékhályog-szín szemekről.

Láng és szó

Egy szál gyertya az asztalon.
Árva fénye küzd, átragyog
sötétbe zárult szememen.

Egyetlen szó a papíron.
Magányával vív, sajog
ködébe rejtett szívemen.

Láng és szó, oly aprók:
– Megélnek-e holnapot?

Tegnap kikapcsolták az áramot.