Nem lenget lobogót.
Lombkoronák közé ő
nem oson,
hiába hívogató a tavasz.
Nem szárít könnyeket,
arcokról zokogót,
hiába rimánkodó a panasz.
Harmatot sem simít már,
mint egykoron,
hiába vágyakozó a haraszt,
mert
némasággal fütyül
e tébolyult világra,
hangjára rézlakatot zárt.
Daccal itatott bánat-
barlangjának mélyén megül.
Mozdulatlan. Levegő.
S várva várja,
hulljon le a tél homálya
a Kékhályog-szín szemekről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése