Szelíden pislog rád az olvasólámpa.
Szégyenlősen pirulva tekinti lényedet,
mintha reszketne, félne érinteni, pedig
fénye mohón vágyja nyaldosni testedet.
A falra feltekint. Tiszta-szín falainkra,
melyek messze tőlünk, elzárva tartanak
gyűlölet orkánt, s bénultan jár-kel előttük,
gyenge rést nem lelve, a kapzsi, vak akarat.
S az álom-ébrenlét ingoványos mezsgyéjén,
hol súlytalan minden józan gondolat,
csodálattal ámul az elme – igaz, vagy ábránd,
a Csendesség eme vésztelen otthona.
A derengő hallgatás közt még utolsót eszmél szívem;
börtönével szakítva, oly lázasan dobban,
hogy ajkamon megpihen sóhaja a szerelemnek,
míg valóm hajlékában hordalak, gondtalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése