Az ember! Ki jól ismeri már
félelem éjvonyító táncát,
míg árad orrába karolva
könny áztatta föld alól – bűze,
hogy szívére csavarja vérszöges láncát.
Elé terül száraz láthatár,
kóró, s tövis köszön. Nem csitít,
ám hűen kísérik lépteit,
míg rásimulnak a talpfára.
Mögé osonó síneken vonat sikít.
Az ember, kinek sóhajára
vár gyöngyözőn remegő nedű,
hogy kortyolva életzamatát,
feledtesse, mossa el, mi bűn,
s köré fonódjon az édes, álnok derű.
Szeme előtt súlytalan világ,
hol ujjain gyémántfény ragyog,
álmokból csenve színek, remény,
még tartják, s roskadó falai
alant nyögő síneken, a vonat robog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése