Bár temethetném!

Múltamat feledni, hogyan is tudnám?

Mi érlelt szűzi tisztaságból

bölcs bolonddá,

ki mára lettem.

S arcai: a szürkülő árnyak,

mint folyónak cseppjei,

részemmé váltak,

míg fakasztottak lelkemből kacajt,

s néha keserű könnyeket.

Ó! Könnyek.

Zsarnok könnyek,

mik szemed sarkán megülnek…

Bár feledhetném!

Jelenem szeretni, hogy is ne tudnám?

Mi ringat csendben, néha távol

a világ bűzlő, rothadt szagától,

miként hangodra andalog.

S én csak élni, csak élni vágyom,

hinni, hogy nem csupán álom,

még ha fakaszt is fájó könnyeket,

melyben kacaj bújik meg,

mikor látom jöttödet.

Ó! Könnyek

Zsarnok könnyek,

mik szemed sarkán megülnek…

Bár ne szeretném!

Jövőmet temetni, hogyan is tudnám?

Mi incseleg, játszik velem:

szép szavával, illatával

körbelengi képedet,

miként őszes fejemre majdan

te szórod az életnek balzsamát,

hogy könnyek helyén,  édes kacajjal köszöntsem,

mikor ajtómon kopog, a rút a halál.

Ó! Könnyek.

Zsarnok könnyek,

mik szemed sarkán megülnek…

Bár temethetném!

A tükör

Régvolt fénye ma már csak emlék,

csillogott benne a megannyi arc.

Vágyták maguknak sóvár, éhes szemek,

s ő prédájukká lett, míg érte dúlt a harc.

Menekült előlük hátrahagyva lényét:

Ragyogjon számukra más!

S megbújt reszketve, mint a gyermek,

kire éjjel ront  a rémes látomás.

Időt nem nézve rejtekén,

zaklatott szíve lassan nyugodott,

míg feledte végleg a szerelmet, csókot,

mit remélt, mégsem kaphatott.

Zord napon leltél rá, kezedbe fogtad,

s csak nézted, teste mily ütött-kopott,

majd egyszeriben visszaadni vágytad mind,

mit tőle a megannyi álnokul ellopott.

Lágyan ringatva féltő karjaid közt

lelkében újra lobbanni látszott a fény,

hogy áhítattal káprázzon szemednek,

mint földre hullt, régen várt szülemény.

S zörgő láncát vesztve szárnyalt,

hűségébe foglalva szíved gyönyörét,

testén büszkén hirdetve lényed,

irigységre váltva a megannyi közönyét,

ám te hálából fiókod mélyére űzted:

Ne lássa többé más, mit birtokolni vélsz!

Így hasítva lényegét ezernyi darabra,

s kárhoztatva sötétségre, mi majd téged is elemészt.

Az idővel nem törődve

Kézzel fogható

rideg világ,

hol korommal szőtt

ezer elhalt virág

vár,

ám a bús fák

konokul némák,

nem ontják már

az öröm illatát

kedvükre.

S nem dalol

se rét, se folyó.

Nyárban izzó tél van,

kihűlt pokol,

hol gyermek sem sír.

Már nem.

Nem facsarja keserű könnyét

a sír.

Mégis

köztük elevenen járva

a homlokom mögött

megbújó fakó hangokban,

a kopár házak közt

nyíló üszkös romokban,

éjjelemben,

s nappalomban

az idővel nem törődve

járod örök táncod.

Még ma is

fülemben hangzik kacajod,

mi sosem engedett

a jövőtől félni,

s, ami nélkül

még mindig,

oly nehéz

élni.

Csak egy álom volt

Tavasz volt. Langymeleg.

Ültünk az ósdi padon,

csak te meg én.

Felettünk magasan,

lágyan hullámzott az ég,

s nem volt köztünk, –

gyűlölet.

Ott

Te voltál a Minden.

Én voltam a Minden.

Beszéltél. Fogtad kezem.

Szomjazva ittam szavad,

csak mi voltunk (te meg én),

ahogy körbeölelt,

gyengéden ringott a rét,

s nem volt köztünk, –

félelem.

Akkor

Te voltál a Minden.

Én voltam a Minden.

Majd jöttek fellegek,

s villám vájt a földbe,

tomboló haraggal

ordított fejünkre,

míg jeges áradat

mosta el (messze)

Mindenünket.

…

Nyakszirtembe hatol

éles karmaival

az ébredés,

s táptalajt lel

sajgó szívemben

a rettegés…

Egykor

Te voltál a Minden.

Én voltam a Minden.