Kézzel fogható
rideg világ,
hol korommal szőtt
ezer elhalt virág
vár,
ám a bús fák
konokul némák,
nem ontják már
az öröm illatát
kedvükre.
S nem dalol
se rét, se folyó.
Nyárban izzó tél van,
kihűlt pokol,
hol gyermek sem sír.
Már nem.
Nem facsarja keserű könnyét
a sír.
Mégis
köztük elevenen járva
a homlokom mögött
megbújó fakó hangokban,
a kopár házak közt
nyíló üszkös romokban,
éjjelemben,
s nappalomban
az idővel nem törődve
járod örök táncod.
Még ma is
fülemben hangzik kacajod,
mi sosem engedett
a jövőtől félni,
s, ami nélkül
még mindig,
oly nehéz
élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése