Régvolt fénye ma már csak emlék,
csillogott benne a megannyi arc.
Vágyták maguknak sóvár, éhes szemek,
s ő prédájukká lett, míg érte dúlt a harc.
Menekült előlük hátrahagyva lényét:
Ragyogjon számukra más!
S megbújt reszketve, mint a gyermek,
kire éjjel ront a rémes
látomás.
Időt nem nézve rejtekén,
zaklatott szíve lassan nyugodott,
míg feledte végleg a szerelmet, csókot,
mit remélt, mégsem kaphatott.
Zord napon leltél rá, kezedbe fogtad,
s csak nézted, teste mily ütött-kopott,
majd egyszeriben visszaadni vágytad mind,
mit tőle a megannyi álnokul ellopott.
Lágyan ringatva féltő karjaid közt
lelkében újra lobbanni látszott a fény,
hogy áhítattal káprázzon szemednek,
mint földre hullt, régen várt szülemény.
S zörgő láncát vesztve szárnyalt,
hűségébe foglalva szíved gyönyörét,
testén büszkén hirdetve lényed,
irigységre váltva a megannyi közönyét,
ám te hálából fiókod mélyére űzted:
Ne lássa többé más, mit birtokolni vélsz!
Így hasítva lényegét ezernyi darabra,
s kárhoztatva sötétségre, mi majd téged is elemészt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése