Éhezni emberi dolog

Csend nyújtózott el a házak között. Az ablakok fényre gyúltak, melyek mögött talán családok készülődtek az ünnepi vacsorához, apák játszottak fiaikkal a meleg szobákban, vagy épp szerelmesek súgták el egymásnak titkaikat.

Az öregember felnézett eme békés ragyogásra, egy pillanatra átsuhant egy régi emlék fáradt arcán, majd lassú léptekkel elindult a sötétbe burkolózott utcákon.

Fázósan fogta össze rongyos, foltozott kabátját, mely valaha jobb napokat is látott gazdája, mára megrogyott vállain. Az elnyűtt cipők pedig – dacolva a jeges utcakővel – hangtalan vitték, amerre épp vezettek a kanyargós pesti utcák.

Neonfényt okádó, tömött kirakatok, autók ezreinek fényszórói világították meg útját, míg a rohanó, zajongó tömegben – mi pillantásra sem méltatta – csendesen haladt, akár egy szürke árny. Nem néztek rá az emberek – ahogy félre taszították útjukból –, de ő ezt észre sem vette, szeme előtt a távoli idő derengett:

A férfi büszkén karolta a szőke nőt, kinek arcán ott csillogott a szerelem minden rajongása, amint egy nívós mulató befogadta őket. S ők hajnalig táncoltak az andalító zenére, megfeledkezve a világról, és annak minden bajáról…

Az öregember elért a folyóig, ami felett eloszlott a város zaja, s így az éjszakai ég gyémántjai szemérmetlenül cikáztak hullámain.

     Parti kövek sorakoztak reszketeg lábai előtt, melyeket simára csiszolt az idő, s a víz lágy keze. A köveken túl pedig néma méltóságban ringtak a dunai hajók, s őt figyelték – hallgatásuk titkot rejtett.

     Leült az egyik fagyos kőre.

     Megfeledkezve a város zajáról, hidegről, nézte a lustán hömpölygő folyót.

     Valami úszott a vízen, egyre közelebb sodródott a part felé. Apró volt, mégis leküzdve a szeszélyes folyamot kitartóan haladt, egyenesen az öregember lábai elé.

     Félig megrágott almacsutka volt – talán egy gyermek unta meg, s dobta a folyóba.

     Lehajolt, majd kezébe vette. Gyomra fájdalmasan korgott – emlékeztetve rá, hogy már két napja nem evett. De ő csak nézte, nézte a félig evett gyümölcsöt.

     Ekkor az egyik hajó díszbe öltözött fedélzetén felcsendült a dallam, s visszafordíthatatlanul hatolt le, szíve legmélyére.

     Felállt, s a köveken botladozva a hang felé vette útját, ami egyre közelebb hívta, csalogatta magához.

     Leült a móló lábánál, s lekuporgott, mintha ő is csak egy lenne a parti kövek közül. A hajóról pedig szüntelen áramlott felé a hegedűszó, oly kristálytisztán, mintha csak neki, és egyedül neki zokogná el bánatát.  S ő falta a melódiát – mint az éhező a frissen sült, piros héjú, mosolygó kenyeret –, lelke pedig színültig megtelt a csengő muzsikával.

     A fedélzetről kacaj és vigalom zaja szűrődött ki – a gondtalanság hangjai–, valamit ünnepelt a népes vendégsereg.

     – Karácsonyeste van. – villant a gondolat agyában – Ó, mennyire szerette Edit a karácsonyt! Olyankor kezébe fogta a vonót, s kecses ujjai édes dallamot szőttek a húrokon, s egyedül csak neki játszott, szívének összes énekével. Ő pedig a puha karosszékben a zenétől elrévedve, és szerelemtől részegülve csüngött minden apró hangon, melyet a hangszer ontott magából.

De Edit – az ő imádott asszonya –, már rég a múlt homályába veszett, s magával vitte a zenét – szívének lüktető zenéjét – oda, ahol élő ember nem hallhatja azt.

      A férfi a tatról figyelte a szürke árnyat, ahogy az görnyedve ül a parti kövek között a móló lábainál. Lassan kortyolta kristálypoharából pezsgőjét, elmerengve az élet igazságtalanságán: – Karácsonykor még a koldusnak is jár némi vidámság! – gondolta.

     A dúsan terített asztalhoz lépett, tányérjára halmozva a földi örömök sorait: libamáj, kaviár, malacsült, krémes, bejgli – s ki tudja, mi még – roskadozott hamarosan kezében. Lassú léptekkel végigment a mólón, majd megállt az öregember mellett, aki szégyenlősen emelte rá tekintetét.

     – Tessék, öreg! – nyújtotta felé a férfi a tányért. Bizonyára éhes.

     Az öregember néma értetlenséggel meredt rá – régen volt része emberi együttérzésben –, amitől a férfi toporogni kezdett, majd zavartan lerakta a megrakott tányért a móló hideg kövére.

     – Boldog karácsonyt! – hebegte, majd sarkon fordult és visszaigyekezett a mulatozó tömegbe. – Szegény öreg! – gondolta együttérzően.

     – Boldog karácsonyt! – suttogta az öregember.

Meredten nézte egy ideig az étellel rakott tányért, de nem nyúlt felé. Még jobban összehúzta magán foszlott kabátját, s ledőlt az egyik kő tövében. Arcán deres ösvényt hagyott egy néma könnycsepp, majd mosolyogva szemét lehunyta és álomba szenderült. S a hegedűszó – hű társaként – végig elkísérte hosszú utazása során oda, ahol a szív zenéjét nem hallhatja élő emberi fül.