A fekete folt

A kéz, mi

cirógat kedvesen,

pajkosan, hol hevesen,

s elringat, dédelget,

mint apró gyermeket.

Ám, ha kedve hozza,

üt, mar, tép, szorít, fojt,

s valód barlangjában

nyoma, fekete folt.

A kéz, mi

ragadván ecsetet

bűvöli a színeket,

fest kék, bíbor eget,

s lehel rá fényeket.

Ám, ha kedve hozza,

üt, mar, tép, szorít, fojt,

s álmod tág honában

nyoma, fekete folt.

A kéz, mi

húrokon időzve

sző dallamot, édeset

repítve lényedet,

fakasztva szívedet.

Ám, ha kedve hozza,

üt, mar, tép, szorít, fojt,

s a némaság szobrán

nyoma, fekete folt…

test a testben

test a testben

titkot sejt

mi láthatatlan

ám ezer csodát rejt

ahogy a szív a szívre

válaszolva dobban

reményre jövőre

egyként lobban

s játssza dallamát

mely ringat, altat

míg életre vár…

Ha feltárhatnám...

Eltompult lelked ma

még homályban lebeg,

távoli a várt ébredés,

az idő szűkösen megremeg.

Szürkéllő nappalodat

hiába hasítaná szét

a sóvárgó leleplezés,

elcsitítja igazi hangodat

az álnok dédelgetés.

Ha feltárhatnám két szemed,

hogy lásd, mint

láncod megfeszül,

csodálkozva néznél rám,

nem vagy egyedül.

S, ahogy feszíteném íriszed,

recsegve nyílna szét,

majd levetnéd béklyódat,

mi születésed óta tiéd.

Sóhajod mélyből szállna,

mitől a sziklák leomlanak,

tűztengeren az úr, te lennél,

s nyomodban járna

az aranyló pirkadat.

Ha egyszer az enyém volna...

Ha egyszer az enyém volna,

ha az a gép végre oly számokat húzna;

szám szerint ötöt, hatot, vagy hetet,

melyekre lelkesen rovom az ikszeket,

hogyha éppen ikszelgetek,

felmarkolnám a  busás nyereményt,

s bőséges lenne minden esemény;

– a színesen zúgó karneválok,

mert mit sem jelentene a zálog,

mely jelként most is folyton vámol.

Lenne ám a gyerekeknek új cipő,

s oly fejedelmi volna itt a miliő,

hogy az egész falu csodájára járna,

aranyból lenne még fejem alatt is a párna,

s a fizetni való nálam többet sorára nem várna,

de mivel szívem önzetlen, s tiszta

s, ha már meglenne a jómóddal telt villa,

a suskát szórnám két marokkal

mindenkinek, kit ismerek és szegény,

s nem bánnám, ha kámforrá is válna, ama díj, mi mesés,

hisz,kiket ismerek, mindenki szegény.

Gyűlölhetsz

Gyűlölhetsz, mert szemem színe zöld, s nem kék,
s, hogy reggelente a Nap felettem is ragyogva kél.

Gyűlölhetsz, mert szeplős bőröm tejfehér,
s, hogy ereimben vörösen csobog, zubog a vér.

Gyűlölhetsz, mert hiszem, a nemzet nyelvében él,
s, hogy a magyar föld nem lehet másé, csak a magyaroké.

Gyűlölhetsz, mert lobogóm büszkén lengeti a szél,
s, hogy vallom, e hon fiaitól áldozatot nem hiába kér.

Gyűlölhetsz, mert fognám szorosan a koldus kezét,
s, hogy bármit érezz is, kezemet nyújtanám feléd.


Gyűlölhetsz, mert csodálom a bátrak szívét,
s, hogy megvetem az álnok gyávák ezüst-bérét.

Gyűlölhetsz, mert siratom az ősök vérét,
s, hogy szüntelen vágyom a magyarok közt a békét.

Gyűlölhetsz bátran hát, mindezekért,
csak ne gyűlölj mindazoknak fukar kedvéért,
kiknek szemében csupán bábok vagyunk, te meg én.

A kék fény

Fátylat borítasz rá,

s ő már nem ellenkezik,

érted áldozva önmagát

egyre távolodik,

a kék fénybe,

melyben úszol.

A csend búsan sóhajtozik.

Zajoddal vonod körbe,

míg süllyedve emelkedik

új trónusának ölébe,

s lelked gyönyörködik

a kék fényben,

melyben fürdesz.

A csend némán búslakodik.

Testén tátongó repedések,

kitágult vérerek,

utoljára a szív, mi elhamvad,

majd egyszer csak rád sötétedik

a kék fény,

melyben bujkálsz.

Egy új, árnyvilág megszületik.

A Hatalom

       

Hiába a könnyező könyörgés,

felsőbb a Hatalom, kitől való a döntés.

Mit magadénak tudhatsz: Semmi,

Ezáltal vagy előtte, ami vagy: Senki.

Hozhattál sarjat erre a világra,

szemében mégsem ered pára.

Álmodhattál vérednek melegről, kenyérről,

Ám, hogy nyomort váltottál. Te tehetsz az egészről!

A Hatalom vaskarjai nem ringatnak,

s ajkáról ne is várd, hogy édes a dallam.

Számára egyet jelentesz csupán,

egy iktatószám vagy a fehér lap sarkán.

Semmid sem volt, mégis minden világod

elszakítva tőled, most a sötétség lángol.

S, ha mégis bizonyítanád jogod az életre,

a Hatalom váll rándítva röhög a képedbe

Hisz elvette tőled, kiket szerettél,

sorsod felett –gyarló remény – tied a döntés.

Hiába a gyermek könnye, könyörgése,

a Hatalom szíve – hisz nincs neki – nem dobban meg tőle.