Eltompult lelked ma
még homályban lebeg,
távoli a várt ébredés,
az idő szűkösen megremeg.
Szürkéllő nappalodat
hiába hasítaná szét
a sóvárgó leleplezés,
elcsitítja igazi hangodat
az álnok dédelgetés.
Ha feltárhatnám két szemed,
hogy lásd, mint
láncod megfeszül,
csodálkozva néznél rám,
nem vagy egyedül.
S, ahogy feszíteném íriszed,
recsegve nyílna szét,
majd levetnéd béklyódat,
mi születésed óta tiéd.
Sóhajod mélyből szállna,
mitől a sziklák leomlanak,
tűztengeren az úr, te lennél,
s nyomodban járna
az aranyló pirkadat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése