Havas februári szombat volt, amikor megcsörrent a telefon. Három és fél éve nem csörrent már meg így!
Erik boldogan szólt bele a készülékbe:
- Szia, Apa! Hogy vagy? Én jól vagyok! - mondta félig elnyelve a szavakat, hiszen a betegségéből kifolyólag a beszéde még mindig nem tisztán érthető.
- Képzeld született egy húgom, nagyon aranyos... - újságolta nagy boldogan a telefonba.
- Nem értem, mit mondtál - hangzott el a vonal túlsó végén.
-"Képzeld született egy húgom, nagyon aranyos..." - fordítottam le az elhangzottakat gyerekem apjának.
- Majd megyünk megint hozzád, jó?! - jelentette ki gyermeki egyszerűséggel Erik. Most leteszem, vigyázz magadra! Én is vigyázok!
Alig egy percig beszéltek, mégis egész délután ragyogott a fiam szeme a boldogságtól, egyfolytában csak azt hajtogatta: - Megyünk majd Apához! Majd holnap eljön értünk.
- Kicsim - próbáltam kíméletes hangot megütni -, nem mondott ilyet, hogy eljön holnap, de ha szólni fog, biztos, hogy mondani fogom neked, hogy mikor. De Erik hajthatatlan maradt. Apa telefonált, apa jönni fog! Vette a fejébe.
Már vacsorához készültünk, amikor felfigyeltem arra, hogy nagyon csendben hajol az asztal fölé, és elmélyülten "ír" egy darab papírra. Elfoglalta magát, végre megnyugodott a délutáni beszélgetés után - gondoltam megkönnyebbülve.
Nem sokkal ezután csillogó szemekkel hozta a papírt, amivel dolgozott:
- Írtam levelet Apának. Elolvasod? -nyújtotta felém.
- Szeretném, ha te "olvasnád" fel nekem! - kértem.
Megköszörülte a torkát:
- Drága, Apa...! - kezdett hozzá, majd hirtelen csendben maradt, s nagyon elszontyolodott.
- Inkább te olvasd el, Anya! -nyomta kezembe a levelet. Szemem végigfutotta az értelmetlen betűhalmazt, majd a fiam várakozó arcára néztem:
- Elfelejtetted, hogy mit írtál? - kérdeztem összeszoruló torokkal. Egy néma bólintás volt a válasz.
- "Drága Apa! -kezdtem olvasni hangosan - Remélem, jól vagy! Én jól vagyok. Nagyon szeretlek! Hiányzol! Erik."
- Tudod, mit? Leírom neked ide "szép betűkkel", te pedig egy új papírra lemásolod! -próbáltam felvidítani, mire ő szaladt is tiszta papírért és tollért. Nem telt el tíz perc, büszkén hozta a most már "szép betűkkel" írt levelét.
- Holnap postára adjuk, igaz Anya? Holnap elküldjük Apának? - kérdezte újra csillogó szemekkel.
- Holnap vasárnap van, nincs nyitva a posta. De hétfőn mindenképpen feladjuk - ígértem meg abban a tudatban, hogy nem tudom, hová küldhetnénk, hisz nem ismerem gyerekem apjának címét, hisz mint sok-sok elvált apa, ő is bujkál, csakhogy ne kelljen fizetnie gyermektartásdíjat.Ismerve őt, egyetlen telefonhívástól pedig nem várhatok csodát, hogy most megadja az elérhetőségét.
Mégis felfogom adni a levelet! Akkor is, ha a szívem összerándul, mert nem számít más, csak a fiam szemében az a bizonyos csillogás, és ha van valami amire megtanított ma egy tizenkét éves, autista, gyakorlatilag analfabéta gyermek, az az, hogy nem számít, mennyi idő telt el, hogy nem beszélt az apjával, nem számít, hogy áldozatává vált a felnőttek önző és anyagias világának, semmi más nem számít, csak az, hogy szereti az apját, önzetlenül, feltétel nélkül. Pontosan úgy, mint ahogy az a számtalan kisfiú és kislány szerte a világban, akiknek a levele talán sosem jut el Apához!
Mégis meg kell írni azt a levelet, és postára kell adni! Meg kell tanulnom/ tanulnod újra önzetlenül, feltétel nélkül szeretni, hisz valamikor, nagyon régen én is, és te is képesek voltunk rá.
