Szeress még

Mikor szívemben ébred a tél,
hogy a lelkem marja szét.
Mikor agyamban tombol a vér,
hogy a testem tépje szét.
Mikor önmagam ellen
fordul az indulat,
mikor ellened
támad a mozdulat.

Mikor nincsen már remény,
de a jövőt félted még.
Mikor a szívem kőkemény
és hiába minden érv.
Mikor ellened
támad az indulat,
mikor önmagam ellen
fordul a mozdulat.

Akkor szeress még,
szeress még
és kapj el, hogyha zuhannék,
a fényről mesélj még.
Mutasd meg, ami lehet jó
és, hogy a lelkem nem ördögtől való.

Mikor elfogy az utolsó esély,
de túl vak a büszkeség.
Mikor a szó már túl kevés
és a tett csak dalbetét.
Mikor önmagam ellen
fordul a bűntudat,
mikor ellened
támad a gondolat.

Mikor a rész már nem egész
és mit sem ér az ész.
Mikor az út már túl nehéz,
de föladni gyöngeség.
Mikor ellened
támad a bűntudat,
mikor önmagam ellen
fordul a gondolat.

Akkor szeress még,
szeress még
és kapj el, hogyha zuhannék,
a fényről mesélj még.
Mutasd meg, ami lehet jó
és, hogy a lelkem nem ördögtől való.

A csend hava

pislákoló gyertyaláng mellett
alszik a táj, s álmában reszket
néma házfalak közt rekedt
titkon rettegő suttogás mögött
ünnepre készül a szeretet
szürke arcán a fény
halvány arany-piros ragyogás
ahogy pénztárgépek éles hangja
szakítják ízekre a csodát
pár nap amnézia
az ország rezignál

(talán ha eljön az olvadás
a titkon rettegő suttogás
börtönét veszte zenéjét
forte adja majd elő)

Fáj, ha szeretsz

A közöny-város zajában
megfulladok,
rideg-szürke ködében
elsorvadok,
miközben hangod
lágyan ringat el,
de minden álom véget ér egyszer,
hiába fáj, ha szeretsz.

Tiszta fényed
a homályon át ragyog,
csak te láthatod,
elérni vágylak nagyon,
míg kezeid közt
izzik a szív,
de minden vágy elmúlik, egyszer,
hiába fáj, ha szeretsz.

Számodra mégis
elképzelhetetlen,
miféle szörny, ami
álnokul lakik bennem
s, mi csókjaidtól
lelkem tépi szét,
s, hiába ér véget minden álom,
míg fáj, ha szeretsz.

Fájdalmam üvölteném,
de jól tudom,
a lét nélküled
üszkös pokol,
míg leheleted ízére
lüktetni kezd a vér,
s, hiába múlik el minden vágy,
míg fáj, ha szeretsz.

Vedd el,
mit adhatok,
váltsd Örökre
a pillanatot,
míg bőröd fénye
kábultan remegve hív,
múljon hát hiába minden álom
csak  szeress, ha fáj!

A szavak igazát
temeti a múlt,
rideg felszínre
hiába is hull,
miközben dalod
halkan altat el,
múljon hát hiába minden vágy
csak  szeress, ha fáj!

Néma sikoly

                                           !

Hogyan meséljek neked...

hogyan meséljek neked boldogságról,
ha nem tudod, holnap mi az, ami még jöhet
hogyan meséljek neked igazságról,
ha a Nagy Testvér fantomként követ

a három szoba csapdába csalt
a három gyereket a Hideg karma mar
még a négy kerék gondolata is elriaszt… 

büszke voltál, feladtad magad
verejtékeddel vegyül a könny
Ellenük beszélni sem szabad
a házak között vár rád a közöny

hogyan meséljek neked haladásról,
ha nem tudom, holnap mi az, ami még jöhet
hogyan meséljek neked szabadságról,
ha a Nagy Testvér fantomként követ

a három szoba csapdába csalt
a három gyereket a Hideg karma mar
még a  négy kerék gondolata is elriaszt…

büszke voltam, feladtam magam
verejtékemmel vegyül a könny
Ellenük beszélni sem szabad
a házak között vár rám a közöny

Valaki végre hallja meg

kék fényben úszó elektronok
gombnyomás-érzelem
önszerelt puha bútorok
bámul rám vakon az értelem

harsány hangú kommunikáció
mellette jéghideg ölelés
családi idillé váló frusztrációt
teremt az elfajult színlelés

szürke álruhába bújt a közöny
útszélén árult röpke figyelem
a Való Világ színfalai mögött
röhögve dagonyázik a félelem

futószalagon szétszerelt életek
fekete fénybe vont szavak
ködbe gyűrűző menete
kísér régmúlt démonokat

szellemeik közt járva az érzés
semmit sem tehet (?)
a költő kiszáradt torokkal egyre ordít:
valaki végre hallja meg

A Tetem

A Tetem

A só- kéregbe ágyazott aszott szívek
nem vajúdnak forró könnycseppeket.
A forgalmas út közepén oszladó Tetem
egyszer valakinek Mindent jelenthetett,

mégis nyirkos ködben fuldokló nappalok
között, ahogy a szótlan vakság andalog,
süket fülének most önzetlenül dalol,
s elhagyottan hullik szét a flaszteron.

Én még emlékezem...

Én még emlékezem,

apám két kezére,

melyek nappal építettek

óriási gépeket,

ám este táncot jártak

a gitár húrjain,

míg ő szívéből énekelt,

bár mára elhalkult

minden dallam,

a gépek is elfeledték

precíz kezeit,

s a fotel oly puha, játszva

feledteti  porlepte álmait.

Felejthetném én is

(könnyedén)

a régmúlt dalokat,

vagy apám gyengéd kezeit,

melyek, oly rég nem karoltak,

s velük együtt csüggedt tekintetét.

Szívemnek talán gyógyír volna,

ha felejtenék,

de, már nem akarok.