Állj fel!

Te, büszke vérnek harcosa,
reménnyel küzdő nép fia:
elnémították hangodat,
századok igája alatt.

Látlak téged,
amint a harag éltet:
kezedet düh rántja görcsbe,
míg távolságot mér a félsz.

Te, hősöknek méltó utóda,
igazsággal vívó bajnoka:
ma rettegés zöld köde fojtogat,
homály-fegyvere fogva tart.

 

Hallak téged,
amint a vágy eléget:
suttogva elhal köd ölében,
míg szótlanságot oszt a félsz.

Te, bosszúnak lakomája,
kit észrevétlen felfal hada:
hiába üvöltenéd igaz szavad,
a félelemostor húsodba mar.

Érezlek téged,
amint a hit feléled:
megtörve hull a kopár földre,
míg vakságra ítél a félsz.

Te, gyermekeid alvó záloga,
miként remegne a föld talpad alatt,
ha felállva leráznád láncaidat,
mit foglárod konok akarata tart.

Vágylak téged,
amint a jövőt félted:
s lelkünk közös erejével
száműzve retteg majd a félsz.