Csak hangja...

Emlékszem még fehér kezére,
a szemében rejtőző gyengéd kékségre,
csak hangja, mi elenyészett (végleg)
múló idő sűrű ködében.

S, míg a tájra olvad a reggeli fény
– ébreszt várost, mezőt –,
lépteim halk nesze andalog
zörgő testű, fáradt avaron,

szemem becsukom: előttem mosolya,
feje köré – békéből vont glória.
Emlékszem, mint szeretett, ölelt,
csak hangja az, mit elnyelt múló időnek köde.

Körülöttem lehull sorra: smaragd, rubin
fák hajdan volt büszke koronáiról,
s, csupán a novemberi dér vigasztal,
mint minden itt maradót.

(S, ha megvolna hangja, hallanám,
ahogy szelíden rám pirítana:
– Oly törékeny az élet,
múlt után búsulni hasztalan.)