Fáj, ha szeretsz

A közöny-város zajában
megfulladok,
rideg-szürke ködében
elsorvadok,
miközben hangod
lágyan ringat el,
de minden álom véget ér egyszer,
hiába fáj, ha szeretsz.

Tiszta fényed
a homályon át ragyog,
csak te láthatod,
elérni vágylak nagyon,
míg kezeid közt
izzik a szív,
de minden vágy elmúlik, egyszer,
hiába fáj, ha szeretsz.

Számodra mégis
elképzelhetetlen,
miféle szörny, ami
álnokul lakik bennem
s, mi csókjaidtól
lelkem tépi szét,
s, hiába ér véget minden álom,
míg fáj, ha szeretsz.

Fájdalmam üvölteném,
de jól tudom,
a lét nélküled
üszkös pokol,
míg leheleted ízére
lüktetni kezd a vér,
s, hiába múlik el minden vágy,
míg fáj, ha szeretsz.

Vedd el,
mit adhatok,
váltsd Örökre
a pillanatot,
míg bőröd fénye
kábultan remegve hív,
múljon hát hiába minden álom
csak  szeress, ha fáj!

A szavak igazát
temeti a múlt,
rideg felszínre
hiába is hull,
miközben dalod
halkan altat el,
múljon hát hiába minden vágy
csak  szeress, ha fáj!