A galamb

Szürke köntöst öltött a táj
melyen át, mint mesés látomás
suhant két fehér szárny,
hangtalan.

Komor háztetők sora várta,
s felettük súlytalan szállva
tiszta képe dacolt a bú alatt,
hangtalan.

Csak néztem – hinni sem mertem –,
szívemet melengette
az égből jött Üzenet,
hangtalan.

S ő leszállt holt fának ágára,
körülötte sejtelmes fény
hirdette az áhított Békét,
hangtalan.

Majd sietve távozott,
mégis a remény, mit itt hagyott
örök időkre lelkemben ragyog
hangtalan.