Csendesen

Bezárt ajtóm sajgó testén
élesen koppan a város sűrű zaja,
míg idebenn a mereng-tűz,
mi ujjongva roppan;
táncra kél, lángnyelven beszél.
- Suttogó szavára -
megrezzen a mélybe zárt vágy:
kedvére álmot ringat,
s a pillanat tétován megáll,
tán fél, hogy örökre itt ragad.

Fényszívű

/fiamnak/

Létezik! Oly közel,
szinte érinthetetlen.
Torzult képem fel nem fogja –
Miként?
Nem fertőzi önző érv,
nem mocskolja szürke fekély.

Eloszlatva a szürke homály.
Csak egy pillanat,
a gond tőlem tovaszáll,
és ő ragyog.
Érte mit sem vár:
Fényszívére nem vetül,
e kórral sújtott világ.

Lüktető univerzum Ő;
mély távolban fogant.
Körül vesz,
átitat.
Csendben alszik el:
– hallom, hogy szuszog –
Hálát rebegek,
hogy érte vagyok.

Nem létező szilvafák

Áll egy kis falu az alföldi dűnék közepén,
akácligetek rejtett, lágy ölén,
mi egykor erőszakkal vont magához.

Emlékszem – mint ifjonti szívem lázong –,
nem tettek kedvére az árnyas nyarak,
csak fogát szívta egyre mélyebben a harag.

Idővel mégis békességre leltem,
családot, életet földjére leheltem,
ám közben mindig vissza-visszavágytam:
a zúgó fények lármás városába.

Így vágtattak el felettem az évek,
– Ma talán némi bölcsességgel élek –,
hisz nem vonz már
a neon-zajjal bélelt látomás,
mégis lett otthonom helyette, más.

Mert elhagytam én a kis falut!
Magam mögött már a rónai síkvidék,
s vele az árnyas ligetek.
Ki tudja vajon várnak-e még?

S a nem létező szilvafák,
mik nevükkel illették a kis falut,
hol apám ma magában éldegél,
s, hol anyám örökre elaludt.

Magyarország messze van...

Magyarország messze van;
A hegyek kéklő belsejében,
a pihenő Alföld rög-ölében,
a Duna suhanó zöld vizében,
álmok közt rejtve, lenn a mélyben.
Magyarország messze van.
   
Magyarország rejtve van;
A félelemnek vetett millió szívben,
a gyűlöletet arató hatalom-kézben,
a mézzel-mázzal kenő ígéret tengerében,
a lengeni vágyó lobogók fojtó tüzében.
Magyarország rejtve van.

S én itt állok a közepén.

A költőnek halni kell

/József Attilához/

Nem hagytál utódot,
ki művedet folytathatná.
Mócsingos koncon marakodik
mind, magányos árvák.

Nem nevezted meg, ki
majd trónodon méltán követ.
S hordaná szét most mind,
emlékedet, mint a töltéskövet.

De honnan tudhatná,
mily sajgó bír lenni a nyomor?
Mikor éjt-nappallá téve
dallamot fojtva kong a gyomor.

S, honnan tudhatná,
mily emésztő bír lenni a bánat?
Mikor fejük felett tiporva
vigalomban dagonyázva kelnek-járnak.

S, hogy halni kell!
– áldozva a sok-sok éveket –,
Hogy a büszkeség töltse el
a vakbuzgó, gyarló szíveket.

...

Halni kellett.
Hát haltál is örömest!
Mert a költőnek halni kell,
hogy a századok olvassák, a verseket.

Ne keress hát...

Elrejtőzöm a megfogott szavak mögött,
a mélyben hallgató örök gondolatban,
hogy szemed előtt – mint egész-tükör –, én ragyogjak,
hisz arcod kedves nekem,
s örömöd a balzsamos gyönyör.

Titkon figyellek a leírt sorok mögül,
a ki nem mondott halhatatlan vágyaidban,
hogy nyelved helyett – mint merész-kürt –, én harsogjak,
hisz hited fontos nekem,
s igazad a dallamos jövő.

Ne keress hát! A hangzatos versek között
a szíveddel gyengéden egyesülő taktusokban,
hogy pusztulásom – mint ledér-tűz –, te okozzad,
hisz lepled éltető nekem,
míg színpadod halálos pöröly.

Ne ő legyen

tétován kereng a Hold
éji mezején
útját övezi fénnyel lyuggatott
időtlen sötét

s ő búsan tekint alá
az álmok idején
gyászolva néma csöndben
sápadt karja nehéz

sürgetné lázasan
a holnapot
hívná könnyű szóval
helyébe a Napot

s maradna még kicsit
egyszer volt mezején
bűvölve szemlélné
a színekben élő fény erejét

s burkolózva fénysugár paplanjába
majdan soká megpihenne
hogy a tündöklő nappalnak
ne ő legyen veszte

Úton

Keresem az utam,
friss, nyugtalan vérrel,
s ezernyi közt, hogy megtaláljam,
társulok hűséggel, reménnyel,

hisz szegélyükön orvul les; veszély,
csábít, s ingerel, oly utat ígér,
min nem létezik aljas göröngy,
mi bokám, s nyakam törhetné.

Ám jég-tükör simaságán,
hol az Ember súlytalan lép,
nem tűnik-e el tova mind,
mitől a világ gondtalanul szép?

Vagy, mi út néven döng léptei alatt,
melyen akár holtáig is gőgösen járna,
ki mondaná meg szemébe,
hogy az már a pokol tornáca?

Keresem hát az utam
– a leggöröngyösebbet –,
s, ha rajta járva el is buknék:
fakasztva vérző sebet térdemen,

tudnám, hogy könnyeim mindhiába
hullatnám a helyes úton járva,
– ma köd lepte tája nyög ugyan –,
ám holnap eltűnik az élet akadálya.

Ha meg nem lenne...

Hulló könnyed láttán,

mondd, mit mondhatnék?

Sajgó szíved láttán,

mondd, mit írhatnék?

Mivel szép szemedbe

apró mosolyt csalnék…

Csalnék mosolyt temérdekkel,

ezer csókkal, szerelemmel,

ha szívemen e hasadék meg nem lenne,

ha meg nem lenne…

Fáradt kezed láttán,

mondd, mit mondhatnék?

Gyászolt jövőd láttán,

mondd, mit írhatnék?

Mivel szép szívedbe

apró reményt csalnék…

Csalnék reményt rengeteggel,

száz szóval, örök hittel,

ha szívemen e hasadék meg nem lenne,

ha meg nem lenne…

De tárva nyitva a hasadék,

hiába is fogná erőtlen kéz,

csak ontja zúgva a semmibe

összes csókom, szerelmemet,

minden szavam, örök hitem,

s viszi, a sebes ár messzire…

Egyedül

mikor sötét köntöse alatt
elnémul a város zaja
szobám falai közt
elrejtve, a csendben
mélyen legbelül
magam vagyok
egyedül

ott dédelget
a félelem hideg karja
víz-verte, rettegett álma,
mi fojt, lehúz, temet,
elrejt csendesen;
hogyha ébredek
magam leszek
kívül, s belül
a világon
egyedül

E röpke pillanatra

Mikor arcodhoz ér a reszkető mozdulat,
s szemedbe zárkózik a hallgatag pillanat,
bennem táncra kél a kacér gondolat:
Elérhetném könnyedén, gondtalan…

A hitet, mit őrzöl, Egyetlen;
szívedből lüktetőt, töretlent.
S én e röpke pillanatra elhiszem,
hited a jelen homálya ellen
sajátom lehet.

S az erőt, mit nyújtasz önzetlen;
lényedből áramlót, végtelent.
S én e röpke pillanatra elhiszem,
erőd a holnap veszte ellen
sajátom lehet.

Végül az álmot, mit sugallsz szüntelen;
lelkedből fakadót, időtlent.
S én e röpke pillanatra elhiszem,
álmod a tegnap árnyai ellen
sajátom lehet.

Ám, mikor elragad tőlem a pirkadat,
tér, s idő rejti előled arcomat,
szívem gátja recsegve meghasad,
s elmos mindent – hitet, erőt, álmot –
a keserűn zúgó áradat.

Csak te...

/Egyetlen/

Te rejlesz titkon minden
elszórt egyszerű szóban.
Léted egyetlen lüktető érintésére
kél táncra valómban a dallam.

Te adsz értelmet a mában
örvénylő, zúgó gondolatnak.
Tükröd kíméletlen tartod elém,
magad mégis szabad vagy.

Te ragyogsz át a közöny
rideg, szürke ködfátyolán.
Káprázatod enyhít csupán
lelkem vérző fájdalmán.

Te látsz mögé a lényemben
viaskodó rossznak és jónak.
Sápadt bőröd állít mámor-ízű mementót
az érted őrjöngő csóknak…

…

Te jelented a vég nélküli Erőt,
ha mégis feladni látszom.
Szerepemet nap, mint nap
csak te érted játszom.

Zajtalan susognak a lombok

Összegyűlt hát a Gyásznép
magas, tar lombok alatt.
Egy-szín ruhájuk vonja feketébe
 az egyszer volt zöld dombokat.

Egy gödröt állnak körbe mind,
mely mély sötét, s rideg.
Egymástól méltó távolságot tart,
szemükben félelmet villant a gyűlölet.

Temetni jöttek, s könnyüket hullatni.
Hangozzanak az ő kedvükre most a szavak!
Vigasztaló énekük szüntelen szól:
felettük szorgosan kárognak a varjak.

Valaki hirtelen eszét veszti, (ki tudja, mitől?)
mire felmorajlik a fekete tömeg.
Egy pillanat, s a másik vérére, húsára éhezve,
tomboló dühvel mind egymás torkának esnek.

Törik a csont az ököl alatt,
serken a vér, s a földre hull,
forr a gyilkos vad harag
mérgének sarában dagonyázik a millió

Ők így temetnek!
Temetik a Fuldoklót, ki hiába eleven még,
kapálózni, életéért küzdeni már gyenge,
míg koporsószögén utolsót csendül a fém.

S eközben a tar lombok zajtalan susognak,
ágaik közt könnyezve fütyül a szél,
majd tovább oson hangtalan,
talán más földön keres reményt.