Nem létező szilvafák

Áll egy kis falu az alföldi dűnék közepén,
akácligetek rejtett, lágy ölén,
mi egykor erőszakkal vont magához.

Emlékszem – mint ifjonti szívem lázong –,
nem tettek kedvére az árnyas nyarak,
csak fogát szívta egyre mélyebben a harag.

Idővel mégis békességre leltem,
családot, életet földjére leheltem,
ám közben mindig vissza-visszavágytam:
a zúgó fények lármás városába.

Így vágtattak el felettem az évek,
– Ma talán némi bölcsességgel élek –,
hisz nem vonz már
a neon-zajjal bélelt látomás,
mégis lett otthonom helyette, más.

Mert elhagytam én a kis falut!
Magam mögött már a rónai síkvidék,
s vele az árnyas ligetek.
Ki tudja vajon várnak-e még?

S a nem létező szilvafák,
mik nevükkel illették a kis falut,
hol apám ma magában éldegél,
s, hol anyám örökre elaludt.